Böjti Horrorkamrája: Vérszomjas szomorú szamuráj

Tudom, hogy páran csalódottak voltak, amiért az elmúlt hónapokban nem volt Horrorkamra, de a Borzongással azért sokat kellett dolgozni, ez talán mentség lehet az ideiglenes szünetre, novemberben ráadásul igazán különleges sorozattal készültem felébreszteni a rovatot. Az amerikai Vinegar Syndrome októberi csomagját bemutatva a pénteki cikkekkel, amivel így teljesen le tudom fedni a novembert, miközben a hatfilmes pakk összes címét sorra veszem. Ha valaki esetleg lemaradt volna, a VS egy amerikai kiadó, amelynél a srácok ritka és különleges, sokszor nagyon nehezen beszerezhető filmeket gyűjtenek össze, majd maguk restaurálják a kópiákat, a végeredményt pedig fantasztikus minőségű, extrákkal teli, angol feliratos, régiófüggetlen Blu-ray+DVD kombók képében árulják. Plusz a pornó aranykorát is sokra tartják, de ezek a kiadványaik most nem ide tartoznak. Ajánlom őket, limitált kiadványaik nagyon szépek, ilyen volt annakidején a Jack Frost (több kibontós videónk is volt a termékeikkel – első, második, harmadik), valamint ilyen az októberi csomagból a Blood Beat is.

Boldog karácsonyt!

A történet az elején még tipikus, aztán eléggé fura, őrült irányba megy, hogy a végére teljes agymenéssé váljon a kis karácsonyi história. Történt ugyanis, hogy a gyerekek (Ted és Sarah) felnőttek, kirepültek a családi fészekből, de egy szép napon hazatértek a meleg otthon falai közé, hogy ott élvezzék ki az ünnepeket. Sőt a fiú még a barátnőjét is elhozza a vakációra, aminek a szülők (különösen az anyuka, Cathy) valamiért nem örülnek annyira, de végül lenyugodnak a kedélyek. Annyira, hogy egy közös vadászatra is elviszik Dollyt, aki azonban nincs oda a vadállomány ritkításáért, ezért megakadályozza a vérontást, amit a konzervatív közösség persze nem kifejezetten értékel. A valódi gondok viszont nem is ekkor, hanem éjszaka kezdődnek… idegen erő jelenik meg a házban, egy fura szamuráj-jellegű alak gyilkolja a szomszédokat, a tárgyak pedig csak úgy repkednek össze-vissza. Úgy tűnik, hogy az ijesztő festményeket készítő anyuka és a frissen érkezett Dolly között valamiféle kapocs van, a viszony pedig nem éppen rózsás.   

Véletlen klasszikus

Az a helyzet, hogy a Blood Beat alapvetően egy borzalmas nagy hülyeség is lehetne, sőt alapjait nézve az is. Azonban sikerült valami olyat megragadni ebben a kicsit kevesebb mint másfél órában, amit sok komolynak szánt horrorfilm esetében sem sikerül megtalálni. Mondjuk úgy, hogy az atmoszféra, a hangulat az, ami megragadja a nézőt. A történet elég nagy baromság, főleg a vége, de amíg homály fedi az okokat és a misztikum fennáll, addig a horror tökéletesen működik. Onnantól, hogy Dolly beindul az ágyban, a gyilkosságok és a testi érzékiség totális kisülései összeolvadnak a megvágott jelenetekben – nos, nemcsak a lány indul be, de a nőzők fantáziája is, ami persze ezúttal nem mindenképpen az erotikát jelenti, mint inkább a varázslatot, ami létrejön. A magában vagy barátjával élvezkedő leány teste úgy feszül meg, mint az áldozatoké a bevitt halálos csapások eredményeként, a feszültség pedig a szexualitás és az erőszak keverékeként jelenik meg a képernyőn, hogy utána az éjszakai eseményekkel a teljes őrület hatalmasodjon el a központi helyszínen. A tombolás az épületben rendkívül erősre sikeredett, azonban még mindig nem ez a legjobb jelenet a filmben, elvégre a későbbi, elsétálós/kilovaglós percek a jelenetmontázsra vágott zenével az olaszok jobb pillanatait idézik. Kár, hogy ezek után sikerül az egészet tönkrevágni egy bugyuta végjátékkal és egy igazán hülye lezárással.

Előjönnek ugyanis a kor betegségei a rossz effektek képében, amik az illúziót teljesen eltűntetik, onnantól pedig meztelen a király, avagy látszódik a kifejezetten rossz színészi játék, no és a rossz sztoris csavar, amire semmilyen mentség nem létezik. És hogy mindezek mellett klasszikusnak mondom, de ha igen, akkor miért? Mert remek hangulata van, a WTF-momentumok ellenére rémálomszerű pillanatokat szül a forgatókönyv, és sem a rendezéssel, sem az operatőri munkával nincs komoly gond. Nem véletlen, hogy amikor bemutatták a filmet (méghozzá egy verseny keretein belül, ahol az országok olyan komoly résztvevőkkel képviseltették magukat, mint mondjuk Vincent Price), bár sokan nem értették azt, legalább annyian imádták, és a végén gratuláltak az alkotónak. 

B legenda, amit senki nem ismer

Az alkotónak, aki egyetlen filmmel büszkélkedhet, ami a Blood Beat. A vietnámi gyökerekkel rendelkező, de tulajdonképpen Franciaországban felnőtt Fabrice A. Zaphiratos a rendező apja által már gyerekként megismerte a filmek világát. Rajongott is érte, ahogy a képregényekért is, és mivel anyja úgy nevelte, hogy bármit megtehet, csak akarnia kell, végül úgy döntött, kipróbálja magát a rendezői székben. A minimál költségvetésű Blood Beat be is jött neki, noha tényleg nem sokat tudtak rá költeni, többek között akkori, jómódú barátnője támogatta a felvételeket, emellett persze saját apja karolta fel az ifjú titánt.

A Blood Beat egyébként mindenbe belenyúlt, amibe a saját idejében lehetett. Némi misztikum, a Gonosz halott megoldásait másoló kamerakezelés az éjszakai szabadban, slasheres gyökerek, meg egy szamuráj, hogy az ázsiai vonal is kiteljesedjen. A fura mix működött, sőt tökéletesen bevált, bár maga Fabrice is elismerte, hogy a sztori igazából befejezetlen, ami sajnos meglátszódik rajta. Mégis, személy szerint rendkívül boldog vagyok, hogy láthattam ez a különlegességet, ráadásul ilyen igényes kiadásban, mert ami működik benne az alacsony költségvetés ellenére, az sok mai horrorból is hiányzik. Nem beszélve arról, hogy olyat is ritkán látni, hogy valaki viszonylag logikusan reagáljon egy ijesztő gyilkost látva – az egyik szereplő a közeledő „démoni harcos” elől inkább kiveti magát az ablakon, majd autóba pattanva a legközelebbi benzinkút felé veszi az irányt. Ráadásul van egy plusz pikantériája is a dolognak, ugyanis a direktor egy vele készült interjú során azt mondja, megnézne egy modern remake-et a saját filmjéből, az vajon hogy sikerül – nos, ha nem ragaszkodunk minden részlethez, 2003-ban már készült egy Magasfeszültség címmel, ráadásul pont Franciaországban. És bár a történet itt-ott komolyan eltér, nem lehet nem észrevenni a párhuzamokat, a szülői házban megelevenedő tébolyt, és azt a fura kapcsolódási pontot, hogy Alexandre Aja művének szintén a vége a gyengesége, még ha más okból kifolyólag, de akkor is. 

Szóval a Blood Beat is egy klasszikus, méghozzá elég sajátos darabról van szó, amit a Vinegar Syndrome elképesztő odaadással és tisztelettel hozott most vissza a köztudatba. A filmet ugyanis sem DVD-n, sem Blu-rayen nem lehetett eddig beszerezni. A produkció bár 1.33:1-es arányban, de nagyon szép, éles és tiszta képpel nézhető végig, a DTS-HD Mono hang mellé ugye angol felirat is van, emellé található a korongokon (BD+DVD) rendezői kommentár, interjú a direktorral és az operatőrrel is, van egy némafilmes változat zenékkel, plusz egy galéria, valamint extra meglepetés a rendező fiának kisfilmje. Ami pedig a különösen értékessé teszi a kiadást: kizárólag a Vinegar Syndrome-tól rendelhető a Limited Edition, ami 2000 példányban készült, és a minőségi kiadást egy gyönyörű, dombornyomott O-ringben, papírfekniben tartalmazza, amin a szerintem tízpontos borítóart különösen átjön a vérnyomokkal.

Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a Blood Beat megtekintéséhez, talán még a Vinegar Syndrome kiadását is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, egy hét múlva újra megmutatom a kamra egyik darabját. Addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok (ne feledjétek, hogy már újságosoknál a 100 oldalas horrormagazinunk is)! Ha pedig már láttátok a filmet, birtokotokban van a kielemzett kiadás, bátran osszátok meg velünk a gondolataitokat – de magáról a műfajról is diskurálhatunk, nincs semmilyen megkötés a témában.

A filmet köszönjük a rovatot támogató Vinegar Syndrome-nak!