Hogy Andreasnak, a cmv-Laservision tulajdonosának mekkora hálával tartozom a rovat kapcsán, azt nehéz szavakba önteni, elvégre miközben korábbi csomagjának két cikkben taglalt filmjei között is voltak kifejezetten jó címek, addig a második csomag csupa klasszikust tartalmazott. Hogy ezekről írhattam/írhatok, az tulajdonképpen neki köszönhető, így a Gyilkos bábuk-trilógia, a Basket Case-sorozat miatt éppen úgy neki jár a hála, mint az ebben a cikkben taglalt címek esetében. Az utolsó hármas pedig igazi kult-klasszikusokkal van tele, amikben embereket esznek a vidéki szállásadók, üvegből kitörő természetfeletti erők garázdálkodnak, illetve megvadult diákok terrorizálják társaikat és tanárjaikat. Készülj fel, ez bizony most megrázó menet lesz.
Motel Hell (1980)
A vidéki élet nyugodt, könnyed, mindenféle stressztől mentes – legalábbis Vincent Smith számára mindenképpen az, hiszen nemcsak motelt vezet (Motel Hello kiírással, amiből az utolsó o betű rendre kiég), de húsfeldolgozóval is rendelkezik, ami messze földön híres a füstölt finomságokról. Hogy titkára fény derül, az kizárólag Terry miatt történhetett meg, a fiatal lány ugyanis jegyesével együtt szenved balesetet a környéken, majd a férfi elvesztése után a moteltulajdonos sármjának hála ott ragad a Smith család birtokán. Aztán persze kiderül, hogy nem minden fenékig tejfel, netán sertéscomb, elvégre a hátsó kertben növények helyett átvágott hangszálú emberek vannak a földbe ásva, és bizony, aki a környéken tűnik el, az jó esetben a helyiek gyomrában végzi. Mikor pedig a titokra fény derül, a mészárlás elkerülhetetlen.
Bár a Motel Hell egy klasszikus horror-komédia lett, utóbbi összetevő inkább egy-egy jelenetében, valószerűtlen karaktereiben és helyzeteiben érhető tetten, miközben beteg ötletei miatt előbbi a hangsúlyosabb. Igen, Kevin Connor direktor alkotása sokkal inkább mondható horrornak, mintsem vígjátéknak, még a viccesebb jelenetek ellenére is, és akkor azért egy pillanatra érdemes azon is elgondolkodni, vajon milyen lehetett az eredeti forgatókönyv, amit a stúdió és a rendező kimondott durvának tartott. Korábban amúgy a Universal vitte volna a filmet, ám végül bizarr és brutális ötletei miatt dobta is, hogy a United Artists csapjon le rá, miközben Tobe Hooper is szóba került, mint rendező – megjegyzem, hozzá nagyon illett volna a műfaj, elvégre a Texas Chain Saw és a The Funhouse meglehetősen hasonló húrokat penget. Aztán végül az Amicus produkcióival (From Beyond the Grave, The Land That Time Forgot, At the Earth’s Core) befutott Kevin Connor ülhetett a székbe, aki viszont csak úgy vállalta el a forgatást, ha a forgatókönyvből kigyomlálják a felesleges durvaságokat (például bestialitást is, ami a mai napig kimondottan tabu), így a teljes sztorit egy fekete komédia irányába terelve.
A Motel Hell pedig így, kicsit kiherélve és szárnyaszegetten is sikernek mondható, még ma is működik és kimondottan szórakoztató, mondjuk bőven volt vele munka, hogy az végül meghozza a rááldozott idő gyümölcsét. Azt például talán nem is gondolnád, hogy a híres láncfűrészes jelenetre öt teljes munkanap kellett, miközben mindent füst árasztott el, ami azért a stábot is rendesen megterhelte. Egyébként az eredeti tervekből elkészült filmen túl azt is megnéztem volna, hogy mi lett volna a végeredmény, ha Harry Dean Stanton (A nyolcadik utas: a Halál, Halálsoron) bújik Vincent Smith bőrébe, ahogy az előzetesen volt eltervezve, de Rory Calhoun is kiválóan hozta a farmert, aki a családért bármire képes. Kiemelném még Nancy Parsons őrült karakterét (Ida Smith) is, aki nélkül nem lenne ugyanolyan a mozi, melybe persze (pár playmate-en túl) Nina Axelrod egy kis szépséget is belecsempészett Terry szerepében.
The Boogey Man (1980)
Ha valaki alkoholt kortyolgatva nyugodtan végignézi, ahogy kisfiát a saját szeretője kikötözi a gyerekágyhoz, csak azért, hogy végre összejöhessen egy légyott, amibe a kölök nem zavar bele, akkor az esélyesen nem pályázik az „Év anyukája” címre. Így volt ezzel Lacey és Willy anyja is, aki aztán keserű tapasztalattal lett gazdagabb, miután a kislány elvágta a fiú köteleit, majd kezébe adta a kést – Willy ugyanis szépen megölte a nő szeretőjét, amit a tükörből Lacey is végignézett. Hogy, hogy nem, később, felnőttként a testvérek már máshol élnek normális családi életet, noha Willy még mindig elég furán, mondhatni őrülten viselkedik, miközben Lacey rendre rémisztő látomásokkal küzd. Ám mikor a régi házból előkerül a gyilkosságnál is látott tükör, egyértelművé válik, hogy valami nagyon sötét, természetfeletti erő felelős mindenért, ami a testvérpárt nyomasztja, kísérti.
A 2005-ös Boogeymant felejtsük is el egyből, az köszönőviszonyban sincs Ulli Lommel klasszikusával, ami viszont látható módon, letagadhatatlanul próbálta kicsit leutánozni a nagy sikerként elkönyvelt Amityville (1979) receptjét. A kísértetjárta ház ugyan csak a külsejében maradt meg (az ablakokról egyből a szerencsétlen Lutz család kálváriája ugrik be), azért feltűnik a segítséget nyújtó pap karaktere, ahogy a természetfeletti jelenléte is nyilvánvaló. Ezzel és pár egészen ötletes halálesettel, a repkedő tárgyakkal aztán sikerül kicsit megemelni a nézők pulzusszámát, és noha a végjátékig van pár túlzás, groteszk jelenet (szembe került tükörszilánk), összességében 37 esztendő után is kellemes kis horror a The Boogey Man.
A slasherek, pszichológiai és természetfeletti horrorok elemeit keverő alkotás szépen fényképezett darab egy nagyon erős filmzenével (valahol a carpenteri minimál és a Phenomena zsneije között próbál utat találni magának), és egészen jó színészekkel. Ott van például John Carradine is Dr. Warren szerepében, de a DuPont-örökös Love testvérek (Suzanna és Nicholas) is nagyszerűek a filmbeli testvéreket megformálva. Az már csak egy jópofa adalék, hogy a szépséges Suzanne (aki ekkor már 30 volt – tíz évet simán letagadhatna) egyben Ulli, a rendező felesége volt, akit a saját pénzéből támogatott jó pár esztendőn át, hogy a direktor kiélhesse magát, ő maga pedig színésznőként dolgozhasson a férfi társaságában (Agyhullámok, Olivia, Revenge of the Boogeyman, The Devonsville Terror). A Boogey Mant két folytatást is követte (egyik sem túl jó, igazából egy rakás jelenet újra lett hasznosítva), de egyedül az első epizód került kultikus státuszba, ami valahol érthető, elvégre ha nem is tökéletes horror, ma is szerethető zsáneri darab jópofa ötletekkel.
Class of 1984 (1982)
Mark L. Lester mozifilmje némileg kilóg a sorból, hiszen bár pár véresebb jelenettel és némi erőszakkal rendelkezik, horrornak nem mondható. Bár félelmetesebb, megrázóbb a műfaj legtöbb képviselőjénél, miközben gyökerei az exploitationben kereshetőek. Emellett ma, 35 évvel elkészülése után is legalább olyan erős darab, mint mondjuk A legyek ura, illetve a Gyilkos kilátások. Az író/rendező egyértelműen az életből merített, ezzel még szörnyűbb képet festve az akkor még csak elképzelt amerikai jövőről, a sztorit pedig kiváló színészek adják elő, nagyszerű fényképezéssel.
Már az első feliratok óva intenek attól, hogy olyan nézze meg ezt az alkotást, aki érzékeny a valós, életszerű erőszakra – de teszi ezt árnyaltan, csak a lényegre szorítkozva, ami az iskolákban elharapózó terrort helyezi a középpontba, mint reális problémaforrás. Az új suliba érkező zenetanár, Andrew Norris (Perry King) pedig a saját bőrén érzékeli azt, milyen az, mikor egy elkényeztetett, velejéig gonosz, beteg elméjű, ám kimondottan intelligens fiatalember és bandája tartja rettegésben a fél intézményt. Ebbe az épületbe ugyanis késsel járnak a fiatalok, a beléptető rendszerrel bíró biztonságiak tehetetlenek, de még a rendőrök sem találnak fogást a másokat félelemben tartó társaságon. Persze a Peter Stegman vezette csürhe a zenét oktató tanárral is ujjat húz, a viszony pedig a biológiatanár őrületbe kergetése és egy diák halála (plusz egy másik megsebzése) után válik visszafordíthatatlan háborúvá.
A Class of 1984 még a nagy nevek ellenére sem nevezhető kifejezetten blockbusternek, de néhány apróságtól eltekintve most, 2017-ben is zseniális, hihetetlenül erős mű, ami egy régi, mára már évtizedek óta aktuálissá vált problémára hívja fel a figyelmet. Lester egyébként is imádta a középiskolás filmeket, azonban saját alkotását a megváltozott életkörülményeknek megfelelően, valós híreket bújva terelte egy erőszakosabb irányba, aminél a későbbiekben a Gyerekjátéknál is közreműködő Tom Holland lett a társa. Kettőjük sztorija az elejétől a végéig őszinte, feszült, sok esetben csodálatos, egyben pedig megrázó. Persze ehhez kellett egy remek zene (visszatérő motívumokkal, egy emlékezetes, carpenteres felvezetéssel, na és persze Alice Cooper örökzöldjével) Lalo Schifrintől, ragyogó fényképezés (Albert J. Dunk), na meg hasonló kvalitású színészek nyújtotta játék, ami miatt tökéletesen működik a recept.
Perry King tökéletes választás volt a diákok ellen egyre kétségbeesettebben küzdő tanár szerepére, miközben nemezisét, Stegmant az azóta leginkább sorozatrendezőként munkálkodó Timothy Van Patten formálta meg ragyogóan. Az intelligens, ámde őrült diák szinte életre kel alakítása által, a zongorás jelenet (aminél a saját darabját adja elő) borzongató dallamai majdhogynem bemásznak az ember bőre alá. Nem kevésbé fontos Roddy McDowall jelenléte a biológiatanár Terryként – az autós jeleneteknél és a szertárban látott mészárszéknél uralja a vásznat és a tévéképernyőt, mintha nem is szerepet játszana (az iskolai képsoroknál ehhez a valódi állattetemek borzalmas szaga is segíthetett, ami miatt sokan be sem mentek a terembe). És akkor Michael J. Fox (itt csak szimplán Michael Fox) és a producer Merrie Lynn Ross (ő alakítja Norris feleségét) szóba sem került – előbbi éppen csak kezdett kitörni a sorozatok világából, és ezzel a szereppel már a Vissza a jövőbe-filmek előtt bizonyította rátermettségét.
Rövidre zárva a mondandómat (erről a filmről bőven lehetne beszélni), annyit újra leszögeznék, hogy a Class of 1984 nem horror, de nagyszerű exploitation/dráma, aminél van egy rakás nagyon erős jelenet. Maga a helyzet, a végére kialakuló állapot pedig kevés kommentárt igényel, nem véletlen, hogy az írótársak között volt olyan, aki az elkészült film stáblistájáról levetette nevét a mozi erőszakossága miatt. A nemi erőszaknak és pár durvább jelenetnek hála még a besoroló bizottsággal is meggyűlt az alkotók baja. Hogy a szimbolikával is látványosan élő (zászlós jelenet) rendező végül ezt a produkciót tartja saját legjobbjának (amit aztán kiborgtanáros „folytatások” követtek), az sem véletlen. Bár a Kommandó és a Tűzgyújtó is neki köszönhető, az 1984-es osztály mestermű és egyben intő jel nemcsak a múlt, hanem a jövő felé is, az azóta eltelt évtizedek során ugyanis mi sem változott, sőt a helyzet romlott is.
Adathordozók terén van miből válogatni. A Motel Hell minden formában elérhető, van DVD is többfajta kiadásban, miközben a Blu-ray Amerikából (1-es régiós), Spanyolországból és Franciaországból is megrendelhető, de a cmv-Laservision mediabookja a külső csomagolással (plusz trailerek, képgaléria, extra lemez) mindent visz, noha az Arrow angol kiadása is megér egy misét az angol felirattal és az extrákkal. A The Boogey Man Amerikán túl még Angliában jelent meg (88 Films), de a cmv mediabookját semmi sem veri, ami ezúttal is gyönyörű, és még egy interjú is a csomag része a traileken, extra lemezen túl. Class of 1984? Az amerikai kiadás régiózáras, az ausztráliai semmi különös tartalommal nem bír, a cmv-Laservision verziói között (hozzánk sajnos a szimpla, műanyag tokos változat érkezett) van mediabookos is, nem beszélve a hihetetlenül igényes, bőrkötéses, fabelsős évkönyves gyűjtőiről, amiben még kottát is találhatunk – ez minden gyűjtő egyik legbecsesebb darabja lehet, ha még sikerül beszerezni.
Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a filmek megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadásokat is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok! Ha pedig véleményetek vagy kérdésetek van, azt természetesen mindenképpen osszátok meg velem és a többi olvasóval.
A filmeket köszönjük a rovatot támogató cmv-Laservisionnek!
