Bulgáriából disszidált sármos vámpír, a veszteségeibe beleőrült mutatványos, illuzionista, akinek ámokfutása magyar áldozattal járt – a Twilight Time érdekes, nem mindennapos darabjait szemeli ki a filmtörténetnek. A The Doll of Satan címen is ismert alkotás pedig tökéletesen beleillik a repertoárba, elvégre a címmel köszönőviszonyban sem álló történet egy nagyon korai giallót takar, ami abban az időszakban éppen csak létezett Mario Bava által (Martino, Fulci, Argento klasszikusai még a kanyarban sem voltak), aki voltaképpen az alapköveket tette le az itáliai zsáner térhódítása előtt. Bár már szóba került, de talán van, aki jól lemaradt a cikksorozat vérrel és testrészekkel tarkított útján, szóval a giallo egy tipikusan európai, azon belül is leginkább olasz műfaj, ami a korra jellemző sárgafedeles ponyvák alapján született, jellemzően fekete kesztyűs, kalapos, hosszú ballonkabátos gyilkosokat, szexualitást és deviáns fétiseket, okkultizmust helyezve az előtérbe, kitermelve az eurotrash és eurohorror legszebb nőit a szakmának, akik a mai napig szexideálként funkcionálnak a stílus rajongóinak.
És bár a műfaj nagy alkotója, az idősebbik Bava (fia, Lamberto soha nem futott be hasonlóan nagy sikert) a ’64-es Blood and Black Lace-szel (Hat nő és a gyilkos) már megteremtette a kategória egyik csúcsát, egy-egy követő vissza-visszatért a kezdetekhez, hogy némi újdonsággal nyakon öntött produkciójával ismeretlen ismerősként köszöntse a vérre és detektívregényeket idéző rejtélyekre kiéhezett nézősereget. Így tett Ferruccio Casapinta is, aki ezt az egyetlen mozit tudja felmutatni teljes élettörténete során, de ezt legalább 50 év után is újra és újra kiadják, a filmgyűjtők legnagyobb örömére.
Örökösök
Kicsit kaotikus indítással sikerül ledarálni a felvezetést (a nyitó jelenetek furán vannak egymásra dobálva), aminél az ember azt sem tudja, hogy hol van, majd azért tisztul a kép, a vidéki levegő szinte megcsapja a néző orrát, miközben a sztori két főszereplője hirtelen jött úti célja felé autózik, hogy Elizabeth meghallgathassa a végrendeletet, ami alapján végül egy szép kis kastély úrnője lehet. Eközben a furán viselkedő, karót nyelt házinéni igyekszik folyamatosan arra terelni a leányt, hogy eladja az épületet, miközben éjszaka megmagyarázhatatlan jelenségek sora riogatja a rendszeresen erotikus álmokat megélő főhősnőt. Ha pedig mindez nem lenne elég, feltűnik pár igen fura szerzet mellett (adóvevővel titkon kommunikáló festőnő; túlzottan érdeklődő, „már a szeme sem áll jól” férfi; mindig Elizabeth közelében előkerülő szomszéd, aki megvenné a birtokot) egy kesztyűs, maszkos gyilkos, aki a kísértetjárta helyszínen sorban végez mindazokkal, akik valamilyen formában a rejtélyt fejtenék meg.
Gótikus rejtély
Érdekes egyveleg a La bambola di Satana, aminek címébe rejtélyes okból keverhették bele a hazugságok atyját, ugyanis sátánizmus, valódi természetfeletti vagy okkultizmus nem került a sztoriba, nyomozás és klasszikus krimikre jellemző történetvezetés annál inkább. Összességében a ’69-es mű egy szolidabb giallo, ami azt jelenti, hogy híján van a vérbő és ezzel együtt kimondottan emlékezetes gyilkosságoknak, amik később beleégették magukat a zsánert kedvelők memóriájába, helyettük viszont sikerült némi gótikus miliőt belekeverni a receptbe, ami a Universal hagyatékát viszonylag sikeresen alkalmazta.
És miközben a sorstársak, kortársak az elmúlt és a soron következő években máig felidézhető filmzenével késztették elismerésre az érdeklődőket, fura módon a Casapinta mozijához íródott muzsika nemhogy nehezen dúdolható a stáblista után, de nem is kifejezetten illik magához a cselekményhez. Helyette az Elizabeth bőrében tetszelgő csinos, de nem eget rengetően szép Erna Schurer ragadja meg a figyelmet, miközben lenge hálóingben és azt ledobva tárja a nagyközönség elé domborulatait. És bár vér nem nagyon van, visszafogottak a gyilkosságok és a zenei motívumok, a gótikus, vidékies környezet a szolid erotikával násztáncot járva azért megteszi a hatását, az atmoszféra működik, a sztori kellemes. Sőt a pszichedelikus elemekkel élő erotikus látomások előrevetítik az itáliai mesterek későbbi klasszikusait, amikben hasonló képsorok még delejesebb hatással kúsztak be a nézők fejébe.
Rajongóknak ajánlott
Valóban, a La bambola di Satana (ami egyébként nem keverendő össze Mario Bianchi ’82-es La bimba di Satanajával) nem mondható kiemelkedő giallónak, inkább csak egy kellemes, korai darabja a zsánernek, ami aztán sokkal jobban kiteljesedett az igazi mesteremberek által. Itt még vékonyka a határvonal a stílusok között, kevés az eltérés a krimit és a giallót jellemző elemek összességét tekintve, azonban a film bája egyértelműen elviszi a hátán ezt a kezdeti próbálkozást. Nem mellesleg kiváló tükröt tartott a kor számára, így mai szemmel kellemesen nosztalgikus érzéseket kelthet a ruhák, enteriőrök sora, amik akár hazánkból is előkerülhettek volna az adott korszakban. Éppen ezért, ha szereted az olasz filmes felhozatalt, a hatvanas és hetvenes évek giallóit, és már minden alapvetést láttál, sőt bírod a klasszikus krimiket, bátran próbálkozz ezzel a művel is. Ha azonban a mestermunkákra vagy kíváncsi, először inkább a megnevezett direktorok felhozatalában kutakodj, ott találod meg mindazt az esszenciát, aminek a zsáner a népszerűségét köszönheti mind a mai napig.
Látszódik, hogy a La bambola di Satana egy rétegfilm, nem mindenkinek való, elvégre a Twilight Time kiadásán kívül csak a német X-Rated mediabook-sorozatában érhető el, méghozzá olasz és német hanggal, német és angol felirattal, no és persze extrákkal. Emellett száll versenybe a megszokott módon csak 3000 példányban elkészült amerikai, de régiófüggetlen kiadás, ami egy füzetet (némi elemzéssel) és audiokommentárt tartalmaz az angol feliraton túl.
Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a La bambola di Satana megtekintéséhez, talán még a Twilight Time kiadását is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok! Ha pedig már láttátok a filmet, birtokotokban van a Blu-ray, bátran osszátok meg velünk a gondolataitokat – de magáról a műfajról is diskurálhatunk, nincs semmilyen megkötés a témában.
A filmet köszönjük a rovatot támogató Twillight Time-nak!
