Böjti Horrorkamrája: A Gyilkos bábuk-trilógia – Triple Threat cmv-Laservision EXTRA

Korábban már szóba került a cmv-Laservision kiadói tevékenysége, a főként horrortalálkozókon és börzéken értékesítő cég pedig újabb csomaggal lepte meg a szerkesztőséget, méghozzá ezen belül is olyan filmekkel, amik hazánkban is kimondottan népszerűek. Kibontós videónk alapján már tudhatjátok, mire számíthattok, avagy további két cikk esedékes a közeljövőben (a Basket Case-trilógiával és a többi filmmel), de most Toulon mester elszabadult szörnyetegei kerülnek terítékre. És bár lehet, hogy még soha nem hallottál a kis bábukról, melyek önálló életre keltek, Blade, Leech Woman, Pinhead és a többiek bizony még itthon is nagy népszerűségnek örvendenek. Köszönhetően a videotékás korszaknak, amikor az első rész a Galaxy kiadónak hála Gyilkos bábuk, a második epizód pedig a Flamex gondozásában A bábjátékos címmel jelent meg. A harmadik résszel is találkoztam (a későbbi folytatásokon túl), ha jól emlékszem, de az már nem rémlik, hogy milyen címen és melyik kiadótól.

Puppetmaster (1989)

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy Toulon nevű bábjátékos, aki az ősi egyiptomi praktikák alapján előállított egy olyan különleges szérumot, ami életet adott a fából, mechanikus megoldásokkal is kiegészített báboknak, amiket ő maga készített el. A náci rezsim azonban szemet vetett a speciális esetekben akár bevetésekre is használható teremtményekre, magára az eljárásra, ezért a Bodega Bay hatalmas szállodájába menekült mesterember egyszerűen elrejtette „gyermekeit”, majd öngyilkos lett, mikor a németek megpróbálták elkapni. Évtizedekkel később aztán a bezárt, legendák övezte építményt különleges képességgel rendelkező kutatók látogatják meg (egyikük látnoki, a másik pedig jós készséggel bír), egy időközben öngyilkossá vált társukhoz érkezve, a lakatlan hodály pedig nem várt kellemetlenségekkel állítja őket szembe: előkerülnek Toulon régen elveszettnek hitt bábui, hogy az élőket terrorizálják.

Felbukkan hát Blade, akinek egyik karja pengében, a másik pedig kampóban végződik; az apró fejjel, de annál nagyobb és „izmosabb” testtel megáldott Pinhead; a bármibe, de főleg élő testekbe lyukat fúró Tunneler; a piócákat felöklendező Leech Woman; na és persze Jester, aki… ügyesen mutatja ki kedélyállapotát, úgy, hogy azt bárki megértse. A kis figurák pedig nem ismernek könyörületet, felkoncolják a túlnyomórészt nem éppen szimpatikus brigádot, aztán persze az is kiderül, hogyan és miért kerültek elő Toulon apró barátai, ami egy kisebb csavarhoz vezet a történetben. Na és persze kellemes vérengzésekhez.

A ’87-es Dolls (Stuart Gordon remeke) és a ’88-as Gyerekjáték után jelentősen megnőtt az igény a kisebb méretű, mégis halálos szörnyetegekre, fura figurákra. A lehetőségre pedig egyből lecsapott a neves és a filmvilágban már rutinos édesapával (Albert Band) rendelkező író/producer/rendező zseni, Charles Band, akinek egyébként már a trend elindításához is sok köze volt a Dolls képében. Noha a Gyilkos bábuk eredetileg még mozikba szánt produkcióként indult, Charles remek üzleti érzékkel meglátta az „egyből videóra” iparág robbanásában rejlő hatalmas potenciált, a Puppetmaster pedig a VHS-korszak egyik legismertebb B horrorja lett, miközben Band Full Moon elnevezésű stúdiójának is az egyik legnagyobb sikerévé vált.

A fiútestvér, Richard Band jegyezte egyszerű, de mégis emlékezetes zenei főtéma, a hangulat, a sok ötletes vérengzés meghozta a kívánt eredményt, ráadásul a rendkívül formabontó, fantáziadús karakterek is sokat hozzátettek az élményhez. Persze, a színészek nem minden esetben remekeltek, a trükköknél is kilóg időnként a lóláb, de összességében mégis eszméletlenül egyedi, nagyon szerethető és emlékezetes film született, ami sorozatot és egyfajta legendát is hozott magával.

A Charles Banddel korábban már együtt dolgozó David Schmoeller (Tourist Trap, Catacombs) tehát mindent megtett, sőt még többet is, elvégre úgymond legendát teremtett, és nemcsak a filmmel, de annak egyik szereplőjével is. Blade ugyanis ikonjává vált a szériának, a mai napig ő szerepel a legtöbbször, ha a sorozat szóba kerül, fizimiskáját pedig Schmoellernek hála kapta meg, vagyis inkább a rendező kedvenc színésze, Klaus Kinski után (és igen, ha jobban megfigyelitek, tényleg).

De a speciális effektekért felelős személyzet is elváráson felül teljesített az alacsony költségvetés ellenére is: a bábokat sokszor öt ember irányítgatta, Pinhead kezeit a közeli jeleneteknél egy törpe nő adta, aki így elrejtőzhetett a háttérben, Leech Woman száját pedig direkt latexből készítették el, hogy a piócák legalább részben kiférjenek rajta. Öröm ránénézni a stop motion technikával életre keltett apró gonosztevőkre, akik szinte tényleg életre kelnek a filmben – többek közt ezzel is meghatározva az otthoni videózás következő éveit és a Full Moon sorozatát.

Puppet Master II (1990)

Merthogy persze hamar, egy év múlva már jött a folytatás, ráadásul szinte egyből onnan indult, ahol az előzmény befejeződött, a stafétabotot átvevő David Allen (inkább csak látványeffektekkel dolgozott, viszont olyan nagy címeknél, mint a Drágám, a kölykök összementek, a Willow, vagy a Szellemirtók 2) pedig még elődjét is túlszárnyalta a rendezői székben. Azt mondják, Schmoeller azóta is rosszban van a Band fiúkkal, merthogy a pénzét sem kapta meg maradéktalanul, de számunkra ez olyan szempontból nem érdekes, hogy utódja tényleg remek munkát végzett.

A nyitány ugyanis egyből belecsap a lecsóba, egy sötét éjszakán a gyilkos bábuk felélesztik egykori gazdájukat, a temetőben elrohadt Toulont, aki a halálba beleőrülve további áldozatokat követel kísérleteihez és az örök élet megszerzéséhez, amiben társra is lelt. Hogy, hogy nem, ehhez kapcsolódik egy újabb kutatócsapat érkezése, akikkel meg is van a lehetséges áldozatok sora, bár meg kell hagyni, a bábok nem félnek kimerészkedni az egykori szállodából, hogy azután a közeli tanyasiakat szekálják, piócákkal, pengékkel, netán lángszóróval.

Merthogy a sorozat második epizódjában (ahogy a későbbiekben is) új karakter jelenik meg a képernyőn, méghozzá egy másik nagy kedvenc, Torch, aki a gyerekek jó barátja, legalábbis ha elkanászodott fiatalemberek megneveléséről van szó, abban mindenképpen otthon érzi magát. Aztán kiderül az is, hogy Toulon miben mesterkedik, mindeközben persze (a remek finálé előtt) rengeteg haláleset és kellemes vérengzés kerül előtérbe. Az alkotók pedig ezen a téren még inkább szabadjára engedték a gyeplőt: pár formás cicin túl a nézők kedvére tesz a változatos halálesetek sora, melyek során Torch is alaposan bemutatkozik – nem hiába fektettek karakterébe annyi energiát és időt, elvégre négy különböző verziója készült, és míg az egyiket mondjuk dobálásra, zuhanásra tervezték meg, a másik finom mechanikus berendezésének hála a legprecízebb mozgásokra is képes lett. Mindezek mellett jó ötlet volt az első epizód ujjlevágós jeleneténél alkalmazott zöld vér bevetése, mert míg akkor az a csak felnőtteknek szóló, avagy az X-es besorolást elkerülendően hozták a filmbe, itt a Toulon temetői felélesztésénél, majd később is használt elixír immáron logikus módon kaphatta meg a reanimátoros zöld lötty jellegét.

Összességében tehát a második epizód nemcsak remek lett, de talán még le is körözte elődjét, kifejezetten szerethető ez a rész is, egyedül talán Leech Woman elvesztése mérgesíthette fel a rajongókat, aki egyébként a produkció felett bábáskodó Paramount kérésére került ki ideiglenesen a szériából. A stúdiónál nem szerették a piócás asszonyt, ám ez nem gátolhatta meg a Band-brigádot abban, hogy később, többek közt a harmadik epizódban visszahozzák – ami egyébként egy előzmény lett.

Puppet Master III: Toulon’s Revenge (1991)

A náci Németországban a rezsim éppen a szuperfegyver kifejlesztésén, a tökéletes katona megteremtésén, a halottak felélesztésén dolgozik, nem túl sok sikerrel, mikor a Gestapo egyik embere felfedezi a gyerekeknek bábjátékos előadásokat tartó Toulon titkát. Persze a németek meg akarják szerezni az egyiptomi okkult tudományok alapján készült szert, céljuk elérésében pedig semmi sem akadályozhatja meg őket, így az emberélet sem drága. Toulon felesége, Elsa áldozatul esik az akcióban, ahogyan pedig az lenni szokott, a bábmester bosszút esküszik, aminek során felélesztett bábui kiváló társnak bizonyulnak – hősünk elrejtőzik, hogy a Gestapo ne szerezhesse meg kis barátait, majd egyesével teszi el láb alól mindazokat, akik ártottak neki.

Bár a rendezői stafétát ezúttal David DeCoteau (Creepozoids, Dr. Alien) vette át David Allentől, aki egyébként megmaradt a bábus trükkök elkészítésénél, a recept éppen úgy működik, mint a korábbi epizódoknál, sőt maga az alapötlet nagyon is jól sült el, miszerint egy előzménytörténettel egészítik ki az alkotók a sorozatot. Így fény derül Toulon múltjára, felesége elvesztésének és Leech Woman megszületésének körülményeire, sőt egy új szereplő, Six Shooter is bekerül a képbe – utóbbi egyébként már az első epizódtól kezdve tervben volt, sőt a ’89-es Puppetmaster első látványtervein szerepelt is egy végül fel nem használt hatkezű nindzsa, akiből aztán a westernhős megszületett.

Szokás szerint remek ötletek és jelenetek vannak a filmben, pár cici is előkerül, hullából pedig a szokásosnál is többet sikerült összehozni, bár a szériára jellemző logikátlanságok is felbukkannak, ami az évszámoknál egyértelmű, elvégre Toulon a harmadik rész történéseinek idejében már régen öngyilkos lett Bodega Bay szállodájában. Vicces még a korabeli vágóképek, a lerombolt épületeket tartalmazó fotók mutogatása, ami egyből kitűnik, de pár remek színésszel még ezeket a bakikat, olcsó megoldásokat is sikerül feledtetni. Guy Rolfe például nagyszerűen hozza Toulont – nem meglepő módon a karakter szerepében is ragadt, haláláig már csak innen ismerhettük a korábbi évtizedekben egyébként fantasztikus alakításokat nyújtó színészt.

Persze, a Gyilkos Bábuk-sorozat még mindig egy erősen B kategóriás szériát takar, ami viszont a legtöbb esetben roppant mód élvezetes és szórakoztató. Vannak hibái és logikátlanságai (ezekről hosszú-hosszú listákat találhatunk, de a legtöbb szabad szemmel is simán észrevehető a filmek megtekintése alatt), ám így is szerethető, nem véletlenül vált ikonikus darabjává a kilencvenes évek videózós korszakának. A Full Moon is sokat köszönhet a bábuknak, akikből képregények és gyűjthető figurák is születtek, sőt még videojátékban is tiszteletüket tették. A filmsorozat későbbi epizódjai között is voltak remek darabok, nekem valamiért mégis a második a kedvencem, de összességében elmondható, hogy a klasszikus trilógia az, amit bárkinek nyugodtan lehet ajánlani.

Ha bírod a stop motion horrorokat, „szimpatikusak” az ötletes kis figurák (Blade és Torch a két legnagyobb favorit, bár Jester sem rossz), bátran ess neki a szériának. Egyébként az is jópofa, hogy az alapvetően már külsejük alapján is gyilkolásra tervezett apróságok milyen karriert futottak be – megítélésükben sokat nyom a latba, hogy mindig csak egy ideig szolgálják mestereiket, és ha azok folyamatosan gonoszkodnak, bizony ellenük fordulnak, miközben rendszeresen rosszfiúkkal akasztják össze a bajszukat, avagy igazából rendes kis bábuk ezek, nem annyira pszichopaták, mint azt gondolnánk a külsejük alapján.

Általánosságban elmondható, hogy érdemes Blu-ray verzióban beszerezni mindegyik epizódot, mert nem sokkal drágábbak a DVD-s változatoknál, viszont értelemszerűen jobb a minőségük. Amerikában a Full Moon Features, Angliában a 88 Films forgalmazza az első három epizódot, amiknél a jellemzők: nem túl szép kép, 5.1-es hang, nuku felirat, némi extra. De legalább olcsók. Viszont a cmv-Laservision kiadásait ezúttal mindenképpen kiemelem, mert a nagyszerű filmek gyönyörű mediabookos kiszerelésben láttak napvilágot, fekete vagy fehér alapszínnel (lehet választani, ha tudtok), nagyjából szép képpel, angol hanggal (felirat sajna nincs), extrákkal (werkfilm, képgaléria, trailerek). Maguk a mediabookok pedig tényleg gyönyörűek, számozottak (méghozzá 500 példányban, hozzánk epizódok szerint ezek jutottak el: 1: 359, 2: 160, 3: 314), ezért nyugodtan ajánlhatóak minden gyűjtőnek, a széria rajongóinak.

Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam valamelyik film megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadásokat is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok! Természetesen a véleményetek is érdekel, így azt nyugodtan írjátok le, sőt kifejezetten jó lenne megtudni, melyik epizód és karakter a kedvencetek a sorozatból.