Pár héttel ezelőtt a cmv-Laservision három kiadott filmjéről már említést tettünk (Christmas Evil, Biohazard, Hollywood Chainsaw Hookers), azonban, ahogy a kicsomagolós videónk alapján már kikövetkeztethettétek, további néggyel adós maradtam – ezek következnek most. A Gorgo egy igazi filmklasszikus, a The Zero Boys és főleg a Hired to Kill az akciófilmek vízére evez (de teszi ezt még a ’80-as évek bájával, így beleilleszkedve a rovatba), hogy a sort a Horrorkamrától szokatlan módon egy modern horrorfilm, méghozzá Romero egyik klasszikusának folytatása zárja. De lássuk a medvét, vagyis inkább a prehisztorikus szörnyeteget.
Gorgo (1961)
Írország partjainál egy halászhajó legénysége fura jelenségre figyel fel, ami végül vulkanikus mozgásban és kitörésben teljesedik ki, amit a csapat éppen csak túlél. A következő napokban aztán mintha kifordulna magából a Föld – soha nem látott fajtájú haltetemek lepik el a vizet, majd egy óriási szörny is feltűnik, hogy riogassa és megtámadja a békés helyieket. Persze a halászokat sem ejtették a fejükre, így rövid úton elkapják a Gorgónak elnevezett szörnyeteget, hogy utána a nagy nyereség reményében eladják egy cirkusznak. A rengeteg nézőt odavonzó attrakció veszélyeire későn próbálják páran felhívni a figyelmet, hiszen mint kiderül, Gorgo hiába hatalmas, még így is csak gyermeki méretű, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, mikor feltűnik anyukája is, hogy utána sem ház, sem híd, sem vidámpark, sem élő ember ne maradjon biztonságban az utódját óvó szörnyeteg tombolása során.
Bár a Pánik New Yorkban (The Beast from 20,000 Fathoms – 1953) a műfaj alfája és omegája (ki ne emlékezne a rendőrön elcsámcsogó óriásgyíkra), amiben Ray Harryhausen stop motion technikája is alaposan közrejátszott. A később DynaMation néven elhíresült megoldásnak hála a Mester munkái szinte megelevenedtek a vásznon, legyen szó repülő csészealjakról, ősi világokról, Szinbádról vagy éppen titánokról – nos, részben tehát Raynek köszönhető az ’53-as mozifilm nagy sikere. Innentől azonban az orosz születésű, Franciaországban majd Amerikában tevékenykedő Eugène Lourié szinte teljes életútját az óriásszörnyeknek szentelte, így ’58-ban a The Colossus of New York, ’59-ben a Behemoth the Sea Monster, majd ’61-ben a Gorgo tépázta meg ismert világunk sziklaszilárdnak hitt pilléreit. Értsd ezt szó szerint, elvégre a tengerből érkezett, csemetéjéért harcoló lényt bemutató produkció csak részben épít a félelemkeltésre, míg szinte teljes egészében dráma, ahogy az sok hasonló esetben megtapasztalható. Ha maga a veszélyben lévő utód védelme nem lenne elég, ott az emberi gyermek és Gorgo közötti érdekesebb viszony, a vérkapcsolat pedig a vásznon is működik – sokkal jobban, mint hasonló esetben valaha is, mondjuk Gojira és Minigira között (szeretem Godzilla kalandjait, de a gyermekével közös képsorok többnyire inkább komikusak).
A történeti szál egyébként tombolást eredetileg is tartalmazott, hadsereget és nagy összecsapásokat azonban nem, elvégre a direktor mindkét főszereplőjét már a kezdetektől élve akarta tartani (köszönhetően kislányának, aki sírva fakadt a Behemoth halálakor), és mindig azt mondta, hogy legyen a monstrum bármilyen hatalmas, a fegyverek akkor is végezhetnek vele. A stúdió nyomására a hadsereg végül csak megjelent, ezzel némi akciót helyezve a történetbe, ám a rendező akarata teljesült a finálé terén – sokak nagy örömére. A Gorgo pedig minden változtatással és Ray Harryhausen hiányával együtt is klasszikussá vált az óriásszörnyes filmek között (annyira, hogy Gene Simmonst, a Kiss szörnyfilmekért rajongó zenészét is megihlette legendás csizmája elkészítésekor). A speciális effektek nagymesterét Tom Howard váltotta (ő leginkább egy ’63-as horrorral írta be magát a hidegrázós filmek történelemkönyvébe – igen, nem más ez, mint The Haunting, avagy A ház hideg szíve), míg a zene is sokat hozzátett az élményhez Angelo Lavagnino fantasztikus munkájának köszönhetően, amit egy 125 fős zenekar játszott fel. A főként Dublinban és Londonban játszódó alkotás persze nem mai darab, ez látszódik rajta, de a régi mozik és szörnyfilmek kedvelőinek nyugodt szívvel ajánlható.
The Zero Boys (1986)
Igazi pisztolyhősök, fegyveres héroszok küzdenek meg náci egyenruhás ellenfelükkel és annak csapatával – a kihalt terepen hullák és ördögszekerek törik meg az egysíkú látképet. Aztán kiderül, hogy mindez csak játék, a fura trió, avagy a Zero Boys nyerte meg a játszmát, ami egyfajta paintball megmérettetés, pénznyereménnyel, no meg egy hasonlóan megnyert hölgyeménnyel, aki se szó, se beszéd követi egyből új társát, mintha ez mindennél természetesebb volna. A srácok és lányok azonban nem várt nehézségekkel néznek szemben, mikor a hétvégi kiruccanáson egy sikoltozó, a fák között menekülő nő után erednek az erdőben. Az így megtalált, berendezett, karban tartott ház üres, a pajtában mintha gyilokpornók forgatási helyszínét építették volna fel, aztán pedig megjelenik egy sötét alak, aki egyfajta vadászként tereli a fiatalokat az erdőbe, hogy ott egyenként intézze el őket.
Nem, a fura cím, és a kezdés ellenére nem egy fiúcsapat életútját dokumentáló alkotásról van szó, hanem a hetvenes évektől a kilencvenes évek végéig igen aktív, görög Nico Mastorakis egyik legismertebb, kultikus horrorjáról, ami ügyesen tekintget ki más műfajok felé is. Míg a fegyvermániás srácok az egyik percben még a példakép John Rambo képét ragasztják a falra, hogy így áldozzanak az akciófilmek oltárán, a másikban már Jasont emlegetve játszanak gyilkos slashert, ami a végén totális ámokfutásba, egyfajta tiszteletnyilvánításba vált a Zaroff, a nyilas szervezet (The Most Dangerous Game – 1932) és követői (A Game of Death – 1945, Bloodlust – 1961, The Woman Hunt – 1972, Pulykavadászat – 1982) nyomán. Persze az embervadászatra összpontosító történetek később is állandóan vissza-visszatértek a vászonra (Játssz a túlélésért! – 1994) és a videojátékokba… lásd az utolsó Sherlock Holmes egyik szegmensét. Azonban Nico remekül eljátszott a lehetőségekkel, ráadásul a pajtás jelenetekkel elsők között kacsintgatott egy olyan irányba, amit nyugaton később a Motel és az Elhagyott szoba járatott csúcsra, miközben Japánban is csak 1985-ben próbálgatta szárnyait (Flower of Flesh and Blood). Igen, a nálunk egykoron (talán) Legyőzhetetlenek címmel vetített mozi ügyesen keverte az akciófilmek, thrillerek és horrorok (sőt torture pornok) elemeit, és tette ezt néhány igazán emlékezetes jelenettel. Mondhatni, ez Mastorakis egyik legnagyobb dobása (bár személy szerint a ’88-as Rémálom délben a kedvencem, ami gyerekként kicsit sokkolt). Na meg a ’76-os Halálsziget, ami szintén kultikus státusz vívott ki magának.
Merthogy bizony, a The Zero Boys kultfilmnek mondható, ami részben az ötletes megvalósításnak köszönhető. A fiatalok aranyosak, de nem nagy színészek, ahogy Joe Estevez sem kifejezetten komoly sztár (nem véletlenül), sőt ekkor még Hans Zimmer is csak a szárnyait próbálgatta, így a zene sem az, amitől egyből elalélunk. Ellenben a hangulat és a remek fényképezés (Steven Shaw munkája – szegény nem futott be, hiába próbálkozott) megteremti azt az atmoszférát, ami miatt a logikátlanságok (tipikus B-filmes butaságok) és esetlenségek ellenére ma is vállalható moziról beszélünk, ami az egyik legjobbja a cmv csomagjának.
Hired to Kill (1990)
Aztán Nico Mastorakis pár évvel később teljesen az akciófilmek irányába váltott, és ez lett A bérgyilkos, amit tulajdonképpen egyben legambiciózusabb és legdrágább mozijának is tart. Hogy pontosan miért, az nem igazén derül ki a másfél órás, Korfun rögzített produkció során, ami egy szabadítási akciót helyez az előtérbe, és a főhősnek, Frank Ryannek (Brian Thompson) ehhez kell kiképeznie egy különleges leánycsapatot. Igen, ezúttal csak fiatal hölgyek állnak szolgálatba, akik divatfotózás látszatát keltve bikiniben pózolgatnak, így elterelve a rosszfiúk figyelmét. Mert a szöktetés egy kiskirály (ő a jobb napokat is látott, megboldogult Oliver Reed) seregének kiiktatásával teljesíthető, ehhez pedig jól képzett brigád szükséges.
Brian Thompson eleve nem egy nagy színész, és bár a nyolcvanas évek negatív karaktereit ügyesen hozta (Terminátor, Kobra), naivság volt róla azt képzelni, hogy rá lehet építeni egy teljes filmet. Természetesen vicces, hogy ’90-ben még úgy indít a sztori, hogy Brian morcosan ébredezve szétlövi a megszólaló telefont, ahogy egy-egy valószerűtlen és már-már kínos egysoros is megmosolyogtató, de ezeken a jeleneteken kívül kevés igazi pozitívuma van a teljesen átlagos mozinak, ami láthatóan Görögország használaton kívüli épületeiben lett felvéve. Ha valaki ismeri a szellemvárosok blogot, és esetleg már járt is hasonló helyen (mondjuk Szentkirályszabadján), az tudja, miről is van szó. Szóval a Hired to Kill nagyon B-film, ennek minden jellemzőjével együtt, így nem is tudom kifejezetten ajánlani. Bár van egy rajongói réteg, amelyik imádja, azt mondom, inkább a Zero Boyst nézzétek meg a direktortól.
Day of the dead 2: Contagium (2005)
Nos, Romero ’85-ös klasszikusának húsz évvel későbbi folytatása mindent képvisel, ami miatt a rovatban átlagos esetben nem írok modern és olcsó horrorokról. Erről az egyből videóra készült filmről még a Fangoria Horrormagazin nyolcadik számában értekezett Rapcsák Balázs ex-kollégám, és akkor egy falatnyi helyen (mint nálunk a Guruk megmondják) már mindent elmondtam a Contagiumról, amit csak lehetett. És az nem sok, hiszen a bugyuta történet csak egyetlen negatívum a rengeteg közül (’68-ban az amerikai hadsereg mindenkit lemészárol egy zombifikálódott emberekkel teli kórházban, ám valaki kijut, elejt egy termoszt, amiben a vírus van, majd évtizedekkel később pár elmegyógyintézetes kezelt megtalálja az azóta is ott heverő cuccost… a többi egyértelmű). A csapnivaló színészek és párbeszédek, a sokszor gyengécske speciális megoldások önmagukért beszélnek, és bár vérengzés minimálisan van, ez sem köti le az átlagos nézőt. Nem véletlen, hogy az IMDb-n 2,2 ponton áll a Contagium, a stáb nagyja pedig időközben teljesen eltűnt, jól van ez így… azt hiszem, így is több szót és időt áldoztunk a nem hivatalos folytatásra, mintsem illene (még hivatalos, jó minőségű trailere sincs, ezért ezúttal ez is kimarad).
A Gorgo DVD-n és BD-n egyaránt könnyen elérhető, európai és amerikai kiadásban is, ráadásul a legtöbb mindenféle extrával lett felvértezve, ahogy a sorszámot nélkülöző cmv mediabook is. Utóbbi az angol hangon túl trailereket, képgalériát, werkfilmet, sőt még egy mozgásban lévő képregényt is tartalmaz, avagy bőven megéri az árát. A The Zero Boys és a Bérgyilkos szintén könnyen beszerezhető, mindkettőnél az angol Arrow száll szembe a cmv-vel, ha a Blu-ray kiadásokat vesszük elő – előbbieknél pozitívum az angol felirat a hang mellé, na meg a mindenféle interjú (rendezővel és színészekkel), az angol nyelvű füzet az érdekességekkel, miközben a német kiadás kicsit gyengébb és hiányosabb, de a kommentárokon, interjúkon, galériákon túl a limitált verzió is csábító (mindkettő 666 példányban készült el, hozzánk a 296. és 151. jutott el). Ha valaki esetleg valamiért a Day of the Dead második részére vágyna, az DVD-ből válogathat, Blu-ray terén viszont csak a cmv verzióját szerezheti be sima kiadásban vagy limitáltban (füzet, trailer, werkfilm – 999 példányban készült el, nekünk a 281. jutott), ráadásul utóbbi valami érthetetlen oknál fogva kifogyóban van.
Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam valamelyik film megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadásokat is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok!
Az előző interjú folytatása
Interjúalanyunk továbbra is Andreas Strassmann, a cmv-Laservision alapítója, a korábbi kérdéseket és válaszokat az előző, Triple Threat cikkben találod.
PCG: Cégedet tulajdonképpen a limitált kiadásokra specializáltad. Megéri a kemény munkát a speciális verziókkal? Visszahozzák az árukat és sikeresek?
Andreas: Igen, mindenképpen, hiszen a német piac egy bizonyos szempontból rendkívül különleges. Rengeteg klasszikus, vérengzős horrorfilm tiltólistás lett a korábbi évtizedekben, ami azt eredményezte, hogy nem adhatóak el a hivatalos nagyáruházakban, internetes oldalakon, mint mondjuk az Amazonon. Így csak és kizárólag a speciális filmvásárokon és egyéb módokon lehet ezeket értékesíteni, és emiatt a gyűjtők is jobban ráállnak a témára – a limitált, sorszámozott kiadásokat pedig ugye mindenki szereti. (nevet)
PCG: Magyarországon volt egy időszak (a nyolcvanas és korai kilencvenes években), mikor rengeteg film csak feketén, házilag összebarkácsolt narrátoros verzióban terjedt tovább az ismerősök között. Nem voltak nagy kiadók, így azok a mozik, amiket például te megjelentetsz, csak így jutottak be az országba. Németországban is volt hasonló időszak?
Andreas: Nálunk ez alapvetően nem volt jellemző, de az említett bannolt és nyilvántartásba vett (veszélyes) filmek miatt a kilencvenes években azért terjedtek a bootleg VHS-ek (bootleg – kalóz, csempészáru) is rendesen, de ez a kitiltott címekre volt igaz. Persze ilyesmi ma is előfordul, de ezek a kiadások inkább a kilencvenes években terjedtek el pestisszerűen.
PCG: Mi a nagy álmod? Egy saját film? Vagy valami nagy klasszikus különleges kiadása?
Andreas: Már voltak igazi klasszikusaink (Gonosz halott, Elmebeteg, A texasi láncfűrészes mészárlás, A holtak napja stb.) a cég 19 esztendőn át tartó pályafutása alatt, és a saját film sem álom, párat támogattunk régebben. Az álmom tehát elég egyszerű: egyéb elfeledett klasszikusokat, horrorfilmes gyöngyszemeket megjelentetni a következő 19 évben is. (nevet)
PCG: Köszönjük az interjút és sok sikert kívánunk az újabb 19 évhez!
