Böjti Horrorkamrája – Double Feature – EXTRA +18

Tudom, hogy az egy teljes hónap sok idő két Horrorkamra között, de az a helyzet, hogy a rovatot a magazin készítése mellett viszem, ami pedig idő- és energiaigényes, tehát dolgozni kell vele. Azonban magyarázkodás helyett inkább azon vagyok, hogy enyhítsem a várakozás fájdalmát (már ha van ilyen), ennek apropóján született meg ez a kis extra (ahogyan YouTube-csatornánk is tartogat még némi meglepetést). És hogy mi ez a Double Feature? Nos, pont úgy, mint a grindhouse esetében, avagy az olcsó rémisztgetés időszakának mozijaiban, ezúttal is két film kerül terítékre, a stílushoz illően az olcsóbb, kisebb költségvetésű felhozatalból. Ennek a zsánernek a nagymesterei közé tartozott Roger Corman, aki az előző évszázad közepétől kezdve igen produktív életúttal büszkélkedhet.

Az 1926-os születésű amerikai úriember még a 20th Century Fox munkatársaként kezdte az ipart, majd a minimális megbecsülésnek köszönhetően saját vállalkozásba kezdett, közben pedig összesen több mint 400 film producerévé vált. Együtt dolgozott olyan színészekkel és színésznőkkel, rendezőkkel, mint Dick Miller, Vincent Price, Barbara Steele, Joe Dante (sőt Jack Nicholson és Francis Ford Coppola karrierjéhez is volt némi köze), és bár nevét a legtöbb esetben a gagyi horrorokkal hozzák összefüggésbe, igazi klasszikusok is köszönhetőek neki. A rendezői székbe leginkább csak az ötvenes és hatvanas években ült, pályája és karrierje azonban így is rengeteg filmesre, valamint filmre hatással volt. Ezek közül válogattam most be két címet, amik ugyan a Nyolcadik utas: a Halál után, ám még a Bolygó neve vagy éppen az Életerő előtt láttak napvilágot, ezzel alapozva meg alaposan a nyolcvanas évek tudományos-fantasztikus horrorjainak stílusát. Persze, lehet vitatkozni a tyúk és tojás esetén, ami Ridley Scott kultikus darabjának, sőt Mario Bava Vámpírok bolygója (1965) című klasszikusának köszönhető, de tény, hogy ha valaki a nyolcvanas évek mocskos, vérrel és szexualitással teli űrhorrorjaira kíváncsi, azok alapvető stílusjegyeit találhatja meg a soron következő két moziban. Sok más egyéb érdekesség és jópofa ötlet mellett.

A félelem galaxisa (Galaxy of Terror)

Voltak a nyolcvanas években olyan filmek, amiket az évtized közepétől kezdve még a magyar otthonokban is suttogva említettek meg a családtagok, köszönhetően a maximum hangalámondással rendelkező (vagy azt is nélkülöző), másolt videokazettáknak, amik menthetetlenül bevették a magyar „feketepiacot”. Ilyennek bizonyult Jason és a Péntek 13, Lamberto Bava Démonok duója (a harmadikat hagyjuk), vagy éppen Sam Raimi Evil Deadje, amit mindenki úgy hívott, hogy Az erdő szelleme. Tudod, az, amiben a fák megerőszakolnak egy nőt. Nos, volt egy hasonló jelenet, ami sokaknál kiverte a biztosítékot, ezért ugyanúgy legendássá vált: Roger Corman produkciója egyébiránt hivatalosan is eljutott hozzánk (csak VHS-re), emlékezetes szexjelenete egy óriási hernyó és egy nő között a korszak ismertebb alkotásai közé helyezte.

De ne szaladjunk ennyire előre. A sikeres Csata a csillagokon túl (Battle Beyond the Stars – 1980) után kellett egy Alien-másolat scifi-horror, ami a felmerülő Planet of Terrors munkacímből adta magát. A sztorit egy bizonyos Bruce D. Clark írta, sőt ő ült a direktori székbe is, ami utólagosan nem meglepő módon az utolsó eset lett számára. No, nem azért, mert az 1981-es Galaxy of Terror borzalmas, ilyesmit állítani szörnyű igazságtalanság volna, ám az tény, hogy a dialógusok és az elmesélés terén lett volna még mit tanulnia az író-rendezőnek. Kezdjük ott, hogy már maga az alapsztori is homályos az elveszett legénységgel, aminek felkutatására egy csapatot küldenek ki. Na, nem csak úgy akárki, hanem egy fénylő fejű „mester”, aki az első percekben egy jóssal űz fura játékot. Aztán persze minden rossz bekövetkezik a felderítők, megmentők elmondhatatlan borzalmakkal kerülnek szembe, mintha saját félelmeik elevenednének meg, a lezárás után pedig legalább annyi kérdés fogalmazódik meg fejünkben, mint amennyire választ kapunk a kevesebb, mint másfél óra alatt.

És hogy mi menti meg a mozit? Nos, leginkább az, hogy a pályája elején álló James Cameron is részt vett a munkálatokban, sőt azokra erőteljesen rányomta a kézjegyét. Egy-egy jelenet kidolgozottabb formában később az Aliens és a Terminator képsorain tért vissza, ám sajátos helyzeteket még ebben a B-kategóriás horrorban is sikerült összehozni. A paranoia néha testközeli, a feszültség egyre nagyobb, és bár a színészi gárda nagyja említést sem érdemel, azért csak itt van nekünk egy Sid Haig (aki a rossz dialógusok miatt kifejezetten kérte, hogy kevés szövege legyen), illetve egy Robert Englund, aki ilyen tájt még soha nem ötlötte magára a jól ismert csíkos pulóvert, kalapot, na meg a pengés kesztyűt. Maga a film egyébként teljesen nézhető még ma is, vannak erős jelenetei, de látszódik, hogy a rendező nem kifejezetten vált urává a helyzetnek, és a történetmeséléshez sem volt túl erős vénája. No problem, később már esélye sem lett renoméja javítására. Érdekes egyébként, hogy a sztori eredetileg nem tartalmazott szexjelenetet, az csak az utolsó jelenetben került a moziba, amihez testdublőrt kellett alkalmazni, Taaffe O’Connell annyira kiakadt a gondolattól. És még két kis apróság: a művészeti irányért hazánk fia, Alex Hajdu felelt (A köd), Cameron pedig a forgatáson találkozott az akkor még öltöztetőként dolgozó Bill Paxtonnal, aki ugye a ’86-os Aliens során Hudson egyenruháját öltötte fel. (Nem mellesleg az „ezerarcú” Bill pont a cikk írásakor távozott közülünk, így azt hiszem, egy perc néma csöndet okkal kérhetek most mindenkitől.)

Tiltott világ (Forbidden World)

De nem a Galaxy of Terror volt Corman egyetlen kikacsintása az űrbe, sőt… azonban ez és a soron következő produkció kiválóan jellemezte a nyolcvanas évek elejének kisebb költségvetésű zsáneri darabjait. Ám míg Clark meglehetősen amatőr hozzáállása rontotta az összképet, addig az egyetlen esztendővel később érkező, 1982-es Forbidden World a mai napig zsigerig ható B-horrorfilmként funkcionál. Megjegyzem, Allan Holzman rendezőnek ez volt élete első filmje a direktori székben, ám nem meglepő módon ő már folytatta pályáját, aminél remek kiugrási lehetőség lett a Corman istállójában összehozott szárnypróbálgatás. Főleg, hogy az eredeti ötlet egy űrbéli Arábiai Lawrence-másolatot takart, ám annak gyártási költsége túl magasnak ígérkezett, így az eredmény egy Alien-ripoff lett (ripoff – hivatalosan az ötletek lenyúlása, hogy kevésbé értékes mű szülessen… ez azonban a nyolcvanas években rendkívül szórakoztató alkotásokat eredményezett). Ezt végül 20 nap alatt hozta össze a stáb, méghozzá úgy, hogy szinte minden hozzávaló eszközt más filmek kellékeiből használtak újra a résztvevők.

Ami meglepő: bár érződik, hogy a homályos kezdésű, alapvetően egy mutáns létformára építő horror rendkívül kis költségvetésből készült (bár így is kicsit többől, mint az egy évvel korábbi Galaxy), valahogy mégis működik, mégis képes arra, hogy az első pillanattól az utolsóig fenntartsa a figyelmet. Az operatőri munka, a zene, a teljes összkép a tipikus, a nyolcvanas évek olasz és amerikai filmgyártására jellemző stílust prezentálja, avagy a képi világ mocskos, életszerű, az emberek izzadnak, mint a ló, a rémisztgetés mellett pedig a grafikus erőszak is komoly szerepet kap. Testrészek, vér, belső szervek… ráadásul a szexualitás is sokkal hangsúlyosabb, mint mondjuk a ’81-es sorstárs esetében, elvégre itt minden előfordul, ami csak feltörhet a piszkos férfifantázia legmélyebb bugyraiból – a minden nőt megfektető, egyébként a gyengébbik nemet védelmező hős, meztelenkedő leányka a szaunában, sőt két együtt tisztálkodó hölgyemény. Szóval van itt minden, a domború idomok kedvelői sem maradnak látnivaló nélkül. A történetet ezúttal Jim Wynorski jegyezte, aki ebben az időszakban szárnyalt leginkább (Chopping Mall, A mocsárlény visszatér, 976 – A sátán hívószáma 2), majd a kilencvenes évek közepétől szégyenszemre a nézhetetlen fércmunkák sorozatgyárosává változott.  

Alapvetően mindkét filmet tudom ajánlani a tudományos-fantasztikus horrorok kedvelőinek, bár a Galaxy of Terror inkább Englund és a B-kategória szerelmeseinek szól, a Mutant címen is ismert Forbidden World kiváló szórakozás lehet bárkinek (főleg kisebb társaságoknak – csak aztán vigyázzatok, nehogy a 90 éves Corman bárkit is kupán vágjon, csak mert felnevet egy jeleneten… igen, volt ilyen a tesztvetítés alatt). Hazánkban hivatalosan sajnos egyik mozi sem elérhető, azonban DVD-n és Blu-ray verzióban mindkettő beszerezhető, Amerikából és Európából egyaránt. Ha jó minőségben szeretnétek kiélvezni ezeket a „guilty pleasure” alkotásokat, és a régiózáraktól féltek, a Galaxy esetében mindenképpen a drágán mért német mediabookos, sorszámozott gyűjtői kiadást tudom javasolni, míg a Forbidden Worldnél sajnos nincs sok esély a válogatásra, hiszen az amerikai kiadáson túl csak egy spanyol verziót lehet megrendelni, ami hála az égnek angol hangot is tartalmaz (sőt a Galaxy is a spanyoloktól rendelhető meg, ha a német változatot drágának találnátok). Valamint itt ragadnám meg az alkalmat arra is, hogy javítsam magam, mert korábban azt írtam, hogy a PS4 a Blu-ray terén régiófüggetlen lejátszóként működik – sajnos ez nem igaz, csak egy internetes hoax vert át, miközben megzavart az 1-es/A-s régiójúnak tűnő lemezeim lejátszása, ám a kiadó úgy tűnik, egyszerűen csak nem kezelte túl szigorúan a régiók fogalmát. A Shout! Factory kiadásai például 2-es (EU) lejátszókkal nem kompatibilisek, így a Roger Corman-sorozathoz is régiófüggetlen playert kell vásárolni. Személyes vélemény? Még mindig a világ egyik leggusztustalanabb dolga a régiózás, de a Sonynak és pár vállalatnak nagy pénze van ebben, így gyűjtőként hiába is álmodozunk a felosztás eltörléséről.

Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam Corman klasszikusainak megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadásokat is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok!