Böjti Horrorkamrája – Phenomena

Bár a magazinban életre keltett Horrorkamra végül beleépült a Radar alatt elnevezésű rovatba (sajnos hosszú távon nem jelenik meg elég minőségi játék), egy átvariált változata innentől kezdve a honlapunkon lesz elérhető. Egészen pontosan havonta, egy-egy kiemelt filmalkotással, főleg az előző évszázadból (sőt azon belül is inkább az ’50-es és ’90-es évek közötti időszakból). Azt így indításképpen érdemes lenne megjegyezni, hogy annakidején, a Fangoria Horrormagazin főszerkesztőjeként rendkívül fontosnak tartottam az előítéletek leverését, mert értelemszerűen a mozgókép „mostohagyermekeként’ számon tartott zsáner éppen úgy célkereszt szokott lenni, mint a videojátékok világa.

Lövöldözött egy tini? Nem a fegyvert szabadon heverve hagyó szülők voltak a felelősek, hanem a Doom, a GTA, meg John Carpenter munkássága. Valaki feláldozta a saját családját az ördögnek? Már megint a Doom, a GTA, meg persze Wes Craven a hibás. Egy vízvezeték-szerelő teknősöket gyilkolt? Na, az a tűzre való Super Mario… mondjuk ebben az esetben volna némi alapja a támadásnak.

Szóval alapvetően a horror nem hibás semmiért, sőt rendkívül sokat köszönhetünk a műfajnak. Populáris, hatalmas népszerűségnek örvendő rendezők és színészek, színésznők kezdték karrierjüket műfaji filmekkel, sőt maga a mozgókép művészete is a horrorfilmmel párhuzamosan bontakozott ki és fejlődött. Elvégre az első „filmek” még bazári mutatványokként rémisztgették az embereket, kihasználták a nézők alacsony ingerküszöbét, miszerint nem láttak még hasonlót. Később pedig, ahogyan a kisebb költségvetéssel rendelkező mozik speciális effektjeit megoldották a létező legjobb trükkmesterek és sminkesek, az komoly hatással lett a teljes iparra.

Így igen, elmondható az, hogy sokat köszönhetünk a misztikummal, vérrel, belsőségekkel teli stílusnak, ami ráadásul meglehetősen sokszínű is. Egy horrorba ugyanis belefér a romantika, a dráma, az akció, a sci-fi, a történelmi visszatekintés és még megannyi műfaji elem, ehhez képest, ha ezek közül bármibe is beletuszkoljuk a horrorisztikus jellemzőket, akkor az már horror… tehát nyugodtan lehet keverni, még a sokak által ellenzett vígjátékkal is. Emellett mindenkinek más jelenti az igazi, hamisíthatatlan horrort. Valaki a vámpíroktól, valaki a törpéktől, valaki a zombiktól, valaki az óriás szörnyektől, sőt valaki a sötétségtől, valaki a vértől, valaki a megfoghatatlantól fél – mégis mindenki megtalálhatja a számításait, ha rettegve akar szórakozni.

Ezért a legjobb és legérdekesebb műfaj ez, ami rendkívül közel áll a szívemhez. Van egy kábé 1000 darabos DVD-gyűjteményem is a legkülönfélébb kiadásokkal, a világ minden tájáról, így a kritikák, kielemzések végén némi támpontot is nyújtok majd azzal kapcsolatban, hogy mit és honnan érdemes rendelni. Mert természetesen a legtöbb régi horrort nálunk nem adták ki modern formátumban, ezért a rajongók (ha nem akarnak a közkedvelt „kölcsönzők” irányába fordulni) a legtöbb esetben más országokból rendelik meg a legszimpatikusabb kiadást.

Bogaras Argento és a leányintézet

Na, de ne szuszogjunk sokat a zsáner elemzésén és értékelésén, inkább foglalkozzunk aktuális darabunkkal, ami a február 9-én megjelenő PC Guruban lévő Resident Evil 7 tesztnél már említésre került. Az 1985-ös Phenomena (címe szabad fordításban: Jelenségek) Dario Argento egyik legkedveltebb filmje, ami magán hordozza a direktor legismertebb stílusjegyeit. Dario az akkoriban híres producer, Salvatore Argento fiaként látta meg a római napvilágot 1940-ben, 1970-től pedig egy rakás olyan horrorfilmet és thrillert rendezett, ami évtizedekre meghatározta a zsáner olasz vonulatát, sőt ezzel együtt globálisan kihatott a műfajra. Vannak, akik egyébként deviánsnak tartják, filmjeit romboló célzattal, szándékosan és különös precizitással kialakított erkölcsellenes produkcióknak nyilvánítják, miközben Dario tehetségét megkérdőjelezik, ám az összeesküvés-elméletek ingoványos talajára most nem merészkednék ezzel a rovattal, így ezt felejtsük is el gyorsan.

Az pedig lehet, hogy a művészúr csak az igazán nagyok lábnyomában járt (Mario Bava, Hitchcock), mégis, egyedi ötletei és mozifilmjei nagy hatással voltak több generációra is a filmművészeten belül. Kezdve a giallóktól (a sárga fedeles olasz ponyvák alapján készült thrillerek deviáns szexualitással, sokszor misztikummal, brutalitással) egészen a horrorokig. A Tenebre (Tenebrae), a Mélyvörös (Deep Red), a Sóhajok (Suspiria), a Kristálytollú madár (The Bird with the Crystal Plumage), vagy akár az Opera egyaránt kultfilmnek számít, hogy most mégis a Phenomena kerül szóba, az a már említett Resident Evil 7-nek köszönhető, elvégre az 1985-ös alkotásban is hangsúlyos szerepet kapnak a rovarok, ahogyan a januárban megjelent túlélőhorror esetében is.

A sztori egy svájci hegyvidékkel indít, ahol egy leány marad egyedül, miközben busza eltűnik a messzeségben, és ahogyan az ilyenkor lenni szokott, bizony ő lesz az első áldozat, aki fejét vesztve nyújt indítékot a soron következő képsorokra, amiken egy professzor ecseteli rendőri társaságának, hogy miképpen segítik a rovarok és bogarak a nyomozást, mikor egy holttestről az elkövetés időpontját kell megállapítani. Ezután pedig végre előkerül a főszereplő, a fiatal leány, Jennifer Corvino, aki egy népszerű színész lányaként leányintézetbe került. A környéken egy sorozatgyilkos tesz az ideális felütésért, a kishölgy pedig különleges képességekkel bír, így már kezdődhet is a félelemkeltés, amihez többek között az Iron Maiden szolgáltatja a talpalávalót.

Érdekesek egyébként Jennifer szóló jelenetei, mivel a lány éjszaka nemcsak speckó látomásokat él át, hanem rendszeresen alva jár, ami különösen nagy veszélynek teszi, miközben a gyilkosságok is lezajlódnak előtte. Persze az alvajárását és fura dolgait (rovarokkal beszélget, sőt haverkodik is) szinte senki sem nézi jó szemmel, a nevelők és a lányok is kipécézik maguknak az egyébként is jómódúnak számító tinédzsert, mindez pedig éppen elég konfliktushelyzetet teremt a sötét titkok mögé rejtőző szörnyűségeken túl is.

Vér és rettegés

Persze, mai szemmel vannak fura és kezdetleges elemei és jelenetei a Phenomenának is (ahogyan ez az olasz filmipar legtöbb képviselőjére elmondható), de összességében még mai is működőképes a remek koncepció. Van itt némi természetfeletti Jennifer oldaláról, megkapjuk a megszokott giallós gyilkost a kesztyűvel, kabáttal és kalappal, az egyedi gyilkolós módszerrel (ezúttal egy összeszerelhető lándzsaszerűség kerül reflektorfénybe – ami persze közelében nincs az Opera szemkipeckelésének), na meg ott vannak a gyönyörű beállítások, a remek zenék. Jellemző módon nemcsak metálzenekarok számait sikerült belegyúrni a soundtrackbe, hanem a hagyományos aláfestést is, a megjegyezhető billentyűfutamokért pedig ezúttal is a Goblin zenekar és Simon Boswell felelt (sok más horrofilmes termésen túl).

Ami viszont a vizualitás és az audiohatások mellett is lényeges, az a színészgárda, ami ezúttal kifejezetten illusztris. Kezdjük ott, hogy Jennifer Corvót az a Jennifer Connelly alakítja, aki 15 évesen ekkor még csak a Volt egyszer egy Amerikán volt túl, és későbbi sikersztoriját (Dark City – itt lettem szerelmes –, Rekviem egy álomért, Fekete víz és a többi) senki sem sejtette. Ám ennyi idősen is feltalálta magát, és már itt felfedezhetjük benne azt a különleges szépséget, akivé felcseperedve vált. Nem kevésbé fontos a megboldogult Donald Pleasence a professzor szerepében – ha másról nem, hát a Halloween-sorozat Loomis dokijáról ő is beugorhat bárkinek (vagy ott az eredeti Menekülés New Yorkból).

Argento amúgy a fél családot szerepeltette a filmben (nem meglepő, a Fangoria kiadásában megjelent Trauma arról híres, hogy Asia nevű lányát levetkőztette benne, illetve később rendezéssel is foglalkozó gyermekét több moziban is szerepeltette), így egyik leánya, Fiore Argento is felbukkan a produkció elején, az egyik fontos szerepet pedig feleségére, Daria Nicolodira osztotta. Szóval parádés a szereposztás, és akkor az még nem is került szóba, hogy a Démonok mellett itt is felbukkan Michele Soavi, aki producerként, íróként, később pedig rendezőként (Dellamorte Dellamore… a műfaj egyik csúcsa) is megcsillogtatta tehetségét.

Még mindig Pazar

Szóval minőségi munkáról van szó, hangulatos kis utazgatásról az elképzelhetőség határán belül, de már az őrület földjére, amit a megszokottan minőségi fényképezés és az erős hangulat miatt még ma is nagyon lehet szeretni. Persze, ahogy azt az olasz horrorfilmeknél általában megszokhattuk, nem minden színész remekel, a kisebb szerepekben amatőrnek tűnő alakok próbálnak szerencsét az angol nyelvvel, sikolyaik elhaló hangja pedig már-már komikus – de valahol ezek miatt is szeretjük az ilyen klasszikus darabokat, elvégre nem a CGI és a profizmus álcája mögé bújva leplezték lélektelenségüket, hanem igyekeztek újat és maradandót alkotni.

Nos, ilyen a Phenomena is, ami jópofa kis horror/thriller, a megszokott hagyományok szerint, kifejezetten illusztris gárdával, emlékezetes jelenetekkel és zenékkel. Ráadásul Argento számára a leányintézettel megalapozott sztori sem volt ismeretlen, hiszen a hasonló kiindulóponttal rendelkező Sóhajokkal nevét már kőbe véste a zsánerben.

Ennél már csak az a jobb, hogy a filmnek számos kiadása létezik. Magyarországon ugyan egyik sem elérhető, nemcsak VHS-en, de DVD-n is megrendelhetjük külföldről, sőt a Blu-ray formátumot gyűjtve is válogathatunk kicsit. De kezdjük elölről… kazettákat talán már senki sem vásárol, ezt hagyjuk is. Ami lemezes kiadásánál általában lényeges, az ugye a felújított hang- és képminőség, a 16:9-es formátum, és nem árt, ha van legalább angol feliratunk (főleg, ha olasz, német vagy egyéb „különleges” kiadásról beszélünk). Ezután jönnek az extrák, avagy a különféle werkfilmek, interjúk, előzetesek, kivágott jelenetek, valamint a forma, avagy a digibookos, digipakkos, steelbookos verzió, amivel a csomag látványának értéke emelkedik. Ilyen formán a Phenomena esetében van miből válogatni.

DVD-n nekem a fémdobozos, ötfilmes Dario Argento Collection van meg, ami amerikai kiadás (ja igen, általában számít a régió – de ezt a problémát egy olcsó, régiófüggetlen lejátszóval meg lehet oldani). A német Dragon Entertainmentnek van egy izgalmas, ritka, kétlemezes kiadása, ami szép darab lehet egy gyűjteményben, de inkább az angol Arrow kiadását tudom ajánlani, ami anamorf, angol feliratos, extrás, sőt az olasz Medusa extrák nélküli verziója is jó lehet még. A Blu-ray egyszerűbb eset, mivel ebből csak háromféle fellelhető, amik közül a japán ki is esik. Az angol Arrow és az amerikai Synapse kiadványa viszonyt egyaránt javasolható, mindkettőnél vannak extrák is, és a feliraton túl felújított képpel rendelkeznek. Innentől már csak azon kell elgondolkodnunk, hogy a limitált extra változatért fizetünk-e többet, szeretjük-e a steelbookokat, a lényeg viszont ugyanaz.

Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a Phenomena megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadást is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, e sorok alatt egy szavazással (és persze hozzászólásokkal) jelezhetitek, mit szeretnétek legközelebb. Február 19-én vasárnap estig adjátok le a voksotokat, márciusban pedig ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok!