Böjti Horrorkamrája: Poltergeist – Kopogó szellem

A mai napig viták születnek arról, hogy vajon ki vitte el a munka oroszlánrészét, ki volt az igazi alkotó a Poltergeist, avagy a Kopogó szellem esetében. Nem meglepő, elvégre maga a stílus sokszor inkább Spielberget idézi, aki íróként és producerként volt jelen a forgatáson, míg a rendezői székbe a Texasi első részével befutott, kicsit őrültebb stílussal rendelkező Tobe Hooper ült. Ha a kreatív döntések tulajdonosa nem is egyértelmű, hogy ki volt, az biztos, hogy a film maga egy rendkívül jól sikerült darab, ami alaposan beírta magát a történelembe.

Mikor az előző havi cikknél (Let Sleeping Corpses Lie) kiderült, mit szeretnétek májusra, egy pillanatig azért elgondolkoztam… legyen az Amityville? Vagy a The Entity, avagy a Lélekvesztő? Esetleg ismét valami nagyon régi klasszikussal, mondjuk A ház hideg szívével házaljak a horror iránt fogékonyak ajtajában állva? Végül rájöttem, hogy feleslegesen pörgetem magamban túl ezt a kérdést, hiszen mi lehetne lényegesebb, mint a Poltergeist, ami sokak gyermekkori emlékeiben ott ragadt, pedig immáron több mint harminc éves mozifilmről van szó… és bár a címnek megfelelően nem kifejezetten hagyományos kísértet áll a középpontban, ezt a kis csúsztatás talán elnézitek nekem. 

Az éjszakai tévézés veszélyei

Elsőre úgy tűnik, hogy a kései hetvenes, korai nyolcvanas évek tipikus amerikai családjait prezentáló Freelingék teljesen átlagos mindennapokat élnek meg. Az ingatlaneladás piacán remekül teljesítő családfő sporteseményeket néz a haverokkal, miközben sört vedelnek, a gyerekek rosszalkodnak és játszanak – mindez azonban a látszattal együtt gyorsan háttérbe szorul, ahogy a legkisebb gyermek, Carol Anne éjszakai sétái elkezdődnek. A kislány a tévé elé ülve mások által nem látható személyekhez beszél, azt mondja, a „tévéemberekkel” kommunikál, ám mint kiderül, ez még csak a kezdet. Az első komolyabb megnyilatkozás során még csak a konyhai bútorok mozdulnak el a helyükről, azután már élő személyek is a szoba egyik végéből a másikba csúsznak egy ismereten erő hatására, azonban arra még ezek után sem számít senki, ami egy éjszaka zajlik le a családi fészek falai között.

Miközben Robbie-t, a kisfiút a kertben álló, szörnyarcra emlékeztető mintázattal megáldott fa terrorizálja egy hirtelen kialakult vihar alatt, addig Carol Anne-nek nyoma vész, hogy később már a bekapcsolt tévékészülék közvetítse az ijedt kislány hangját. Úgy tűnik, hogy a gyerek egy átmeneti síkon ragadt az élők és holtak birodalma között, ám eltűnése nem véletlen, és a közelében valami igazán gonosz entitás lakozik, amit csak és kizárólag a bosszú éltet. Nincs más megoldás, a szülőknek bizony szakértőket kell bevetniük, ha élve akarják visszakapni a lányukat.

Elszabadul a Pokol

Ahhoz képest, hogy a Poltergeist viszonylag visszafogott horror, nem belsőségekkel és vérrel rémiszt, hanem elsősorban az ismeretlennel, mégis nagyon gyorsan beindul, érdekfeszítővé válik, hogy rövidesen teljes fordulatszámon pörgesse le a megrázó történetet. Megrázó bizony, hiszen a ’82-es produkció még a saját gyermekkel nem rendelkező személyek számára is érezteti azt a borzalmas esetet, mikor egy kislány megmentésében szinte tehetetlenek a saját szülei, akik a földet is felforgatnák azért, hogy ráleljenek csemetéjükre. Emellett, bár az alap felvetés is kellően borzongató, a Hooper-Spielberg páros remekül élt a suspense lehetőségével, aminek hála egy idő után már minden fenyegető a nagy házban, ahol bármi, egy szimpla játék is halálos ellenséggé, természetfeletti energiákkal rendelkező fegyverré válhat. Nem beszélve a játék bohócokról. Vagy a fákról. Netán egy szimpla csirkecombról… szóval bármiről, amiről nem is gondolná az ember, hogy képes a frászt hozni a gyanútlan nézőkre.

Ráadásul sok esetben a kliséket is sikerült elkerülni a sztori során, legalábbis akkori viszonylatban mindenképpen, és őszintén, a Poltergeist még ma is képes meglepetéseket okozni, annyira szépen lett felépítve, annyira passzolnak egymáshoz az elemei. Emellett jelenetei pont akkor működnek igazán, amikor az ismeretlen kerül előtérbe, méghozzá mondjuk mindösszesen hangok, zajok, elmesélések formájában. Mert nincs félelmetesebb annál, mikor egy apró kislány segítségért könyörög, majd sikítása után már csak lábacskái távolodó dobbanásait halljuk, miközben tudjuk (bár nem látjuk), hogy valaki van a közelében, aki veszélyt jelent rá. Nem ismerjük a gonoszt, fogalmunk nincs arról, hogy nézhet ki, ezért sokkal inkább működik a kémia a néző és a vásznon zajló események között. Ebben és így a hangulat, a rendkívül erős atmoszféra megteremtésében lett kiemelkedő a szerzőpáros alkotása.

Kihagyhatatlan

Na, nem mintha amúgy bármi probléma lenne a filmmel. A szereplők kitettek magukért, ahogy mindenki más is, aki részt vett a forgatáson vagy az utómunkálatok során. Bár Tobe Hooper a Texasi (vagy az Eaten Alive, a The Funhouse) során egy egészen más arcát mutatta, az Életerő és a Támadók a Marsról ismeretében azért képesek vagyunk elhinni, hogy valóban ő a felelős ezért a remekműért. Ezzel együtt letagadhatatlan Spielberg kéznyoma is, a kész eredményhez biztosan sok köze volt a világhírű direktornak (eleve a történetért is ő a felelős – sőt eredetileg az E.T. az, amit Hoopernek szánt, de Tobe a Poltergeistre vágyott, így cseréltek… gyereksztárt is, elvégre a Tűzgyújtó előtt álló Drew Barrymore Carol Anne szerepéért ment el az első meghallgatásra). Mindazonáltal a rendezésen, a borzongató elemek lassan adagolt jelenlétén túl a teljes szereposztás tökéletes lett. A szép arcú JoBeth Williams kiválóan hozta az aggódó anyukát, ahogy Craig T. Nelson (Az ördög ügyvédje) is az apukát, Beatrice Straight a doktornőt, sőt még a kisebb szerepekben is felejthetetlen alakításokat láthatunk. Kiemelten az idegesítőnek és frusztrálónak is mondható Zelda Rubinsteinnel, aki a Poltergeist összes epizódjában feltűnt a különleges képességekkel rendelkező aprócska nő, Tangina szerepében. De számomra rendkívül kedves James Karen (Az élőhalottak visszatérése, Támadók a Marsról) jelenléte is, aki karakterszínészként a teljes nyolcvanas éveket megfűszerezte jelenlétével.

Miközben pedig halálra dicsérek mindenkit, ahogy a filmet is, nem szabad elfelejteni az azt üldöző átkot sem, elvégre a forgatást a színészek, alkotók otthonában fura jelenségek kísérték, továbbá több haláleset is fűzhető a szériához. Kezdjük ott, hogy a játék bohóc majdnem megfojtotta Robbie-t, Spielberg az utolsó pillanatban mentette meg a fiú életét – ám rémisztőbb az eset a nagyobbik lánnyal (Dana), akit Dominique Dunne játszott el, és még a bemutató évében, 1982 októberének végén megfojtotta őt volt párja, így agyhalott állapotban otthagyva a 22 éves lányt, aki öt nap múlva meghalt a kórházban. Még szomorúbb történet (ha egyáltalán lehet ilyet mondani) a kislány, Carol Anne sorsa, aki a harmadik epizód forgatása során, már a film elkészülésének közelében hunyt el, egy kórházi műtét során, amivel a születése óta jelenlévő bélelzáródáson próbáltak segíteni az orvosok. A kislány mindössze 12 éves volt ekkor. A Poltergeist forgatását tehát fura és megrázó esetek egyaránt kísérték, sokak szerint ez ahhoz is köthető, hogy a felvételek alatt valódi, emberi csontvázakat használt a stáb, mert ez olcsóbb megoldásnak bizonyult – ez mindenféle komolyabb spoiler nélkül elég ironikus, ha figyelembe vesszük az első mozi történetét.

De kicsit enyhítve a kialakult hangulaton, elfeledve a filmeket kísérő valós borzalmakat, térjünk vissza arra, mennyire elsőrangú alkotásról van szó. Mind a speciális effektek remekül sikerültek, mind pedig a Jerry Goldsmith szerezte filmzene dallamai (mindegyiket Oscarra jelölték, ám végül mindkét esetben az E.T. rabolta el a díjat), és bizony a Poltergeist a mai napig egy kimondottan jól sikerült kísértetfilm, ami azóta is számos mozit ihletett meg mind megoldásaival, mint pedig történetével. Jópofa, hogy Spielberg a saját félelmeit is belehelyezte a produkcióba (bohóc jelenléte), az pedig kifejezetten érdekes, hogy JoBeth ágyas jelenete a szintén ’82-es The Entity eseményeit is előre vetítette. Mindenesetre, ha jó kis filmet szeretnél látni, akkor Tobe Hooper remekét teljes nyugalommal tudom ajánlani – a későbbiekben két gyengébb folytatás és egy teljesen felesleges tévésorozat követte az alapfilmet, majd 2015-ben még remake is született, ami persze közelében sem volt az eredetinek.

Hogy milyen módon lehet megnézni a filmet? Nos, DVD-n több verzióban is beszerezhető (többek közt ott a hazai, ha sikerül találni belőle eladó példányt), aki pedig kékben nézné meg ezt a klasszikust, annak mindenképpen külföldön kell keresgélnie – a gyönyörű, digibookos verzió Amerikából rendelhető, és szerencsére nincs rajta régiózár, de az európai kiadások is rendben vannak, ha elég a normál kiszerelés. A folytatások esetében viszont az amcsi verzió régiózáras, ellenben az angol és német kiadás a második résznél még magyar feliratot is tartalmaz (ez itthon is forgalomba került).

Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a Poltergeist eredetijének megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadást is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, kicsit lentebb egy szavazással (és persze hozzászólásokkal) jelezhetitek, mit szeretnétek legközelebb. Május 14-én vasárnap estig adjátok le a voksotokat, erre pedig ezúttal nem a megszokott formában van lehetőségetek. Születésnapom alkalmából ugyanis úgy gondoltam, meglepem azt a három olvasómat, aki rendszeresen kitüntet figyelmével, így nem műfajok és évtizedek, nemzetek szerint válogathattok, hanem olyan konkrét címek közül, amik már szóba kerültek a hozzászólások között, vagy éppen szívemnek különösen kedvesek. Hamarosan pedig ismét találkozunk. Addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok!