Nem is olyan régen mutattuk meg az angol kiadó csomagját, amelyből pár nagyszerű filmről már értekeztem is, maradt viszont három Blu-ray, melyek közül eddig csak egynek a tartalma volt ismerős, így számomra is sikerült újat mutatni a Screenbound kiadványaival. A Satan’s Blood a Mondo Macabro kiadásában már a polcon figyelt, évekkel ezelőtt meg is néztem, viszont sem a Prisoners of the Lost Universe-t, sem pedig az Attack of the Lederhosen Zombiest nem láttam még, és mivel alapvetően félek a modern, sokszor viccesnek beállított, de közönséges és rendkívül buta, erőltetett horror-vígjátékoktól, bizony erősen felütötte bennem a fejét az előítélet. Magam sem gondoltam volna, hogy ekkorát tévedek, és ennyire tévesen ítélem meg az Ausztriából érkezett produkciót.
Satan’s Blood (1978)
Miután egy kedves, idősebb úriember figyelmezteti a nézőket a sátánizmus valóságára és borzalmaira (régóta vannak titkos szeánszok és olyan csoportok, melyek mélyebben is beleásták magukat az okkultizmusba), a főszereplő páros is reflektorfénybe kerül. Andres és Ana autózgatás közben akad össze Brunóval és Bertával, Bruno pedig azt mondja, hogy ő Andre egykori iskolatársa, így a nagy viszontlátás örömére meginvitálja magához a fiatal párt. Mivel a négy hónapos terhes Anának is szimpatikusak az ismeretlen ismerősök, végül Blackie nevű kutyájukkal az ülésen követik vendéglátóikat a régies kúriáig, ahol aztán az első percektől aggasztó enteriőr várja őket. Sátánista könyvek, fura események, mégis a házigazdák viselkedése a legmeglepőbb, akik láthatóan a testi örömök és az okkultizmus rabjai. Miután Blackie eltűnik, a négyes pedig egy megdelejezett orgiában forr össze, a történések egyre ijesztőbbé válnak, hogy a szexualitással teli történet valódi horrorba csapjon át.
Azt tudni kell, hogy ami az amerikai hatvanas évek vége volt, az Spanyolországba a hetvenes évek második felére jutott el. Miután a jobboldali Franco 1975-ben elhunyt, a korábban tudatos szigorral kormányzott nemzetet is elárasztották a külföldről érkezett behatások, mint például a szabados szex és a sátánizmus, ami a filmekben, így a Satan’s Bloodban (más néven Escalofrío) is megjelent. Mivel az első harmad inkább előbbit helyezi előtérbe, már-már olyan, mintha egy elvontabb erotikus filmről lenne szó, leszbikus behatásokkal és mindenféle devianciával, de az utolsó negyedre ez szerencsére változik, és így egy egészen egyedi, érdekes és maradandó élménnyé áll össze a mozi, ami stílusában és főleg lezárásában kicsit a Rosemary gyermeke (Polanski ’68-as örökérvényűje) kései követőjének is mondható.
Maguk a színészek egyébként jók, bár nagy sztárok nincsenek köztük (a Brunót alakító Ángel Arandát egyébiránt a Vámpírok bolygójában lehetett még látni), és a hangulatos képek is megteszik a hatásukat. Persze ez nem egy véres-beles film, még szabadossága ellenére is megőrizte a visszafogottabb stílust, legalábbis a látvány terén, ami inkább a szexualitást állítja domináns szerepbe, míg erőszak terén megmarad a pszichikai oldalon a trancsírozás előtérbe helyezése helyett. Vannak hibái is, így például elsőként tűnik szembe Ana lapos hasa a negyedik hónap ellenére (az megint más kérdés, hogy a cigi és a bor lehet, nem tesz jót egy állapotos nő esetében), de ha valaki kedveli a kor különlegességeit, ezzel a mozival sem nagyon lőhet mellé.
Prisoners of the Lost Universe (1983)
Ha valakinek a Gyilkos Héja (Hawk the Slayer – 1980) a legismertebb filmje, az már nem egy túl jó előjel, még akkor sem, mikor a rendező másik, ezúttal célkeresztbe került alkotása egyfajta kultuszfilmként van számon tartva. A műfaj egyébként hasonló, és bár a Jack Palance főszereplésével készült kaland-fantasyt láttam már régebben (sőt kedveltem is bugyutaságai ellenére), a hasonló, John Saxont rivaldafénybe állító ’83-as alkotást félve közelítettem meg. Persze betudható ez annak is, hogy rengeteg, a nyolcvanas évekből származó klasszikus van, amit akkoriban nagyon szerettek a nézők, de ma már nem annyira állják meg a helyüket, és bizony egy ilyen direktor esetében félő volt, hogy Az elveszett univerzum foglyai valami hasonló élmény lesz számomra.
Már csak a bugyuta sztorinak hála is, ami úgy indít, hogy egy földrengésnek köszönhetően hárman is egy ismeretlen, párhuzamos univerzumba kerülnek, avagy a kísérletért felelős „őrült doki”, Dr. Hartmann, illetve Dan és Carrie, a két főszereplő is. A másik világban aztán pirosan villogó szemű, vadmacskák hangját utánzó, szadomazo bőrmaszkot viselő bennszülöttek, vízben rejtőző vámpírszerű humanoidok, zombikra hajazó barlanglakók várják hőseinket, akiknek a hadúr Kleellel is meggyűlik a bajuk. Pláne, hogy mivel az idő itt másképpen telik, a doki pedig hamarabb átjutott, az ő tudását a hadvezér ki is használta ahhoz, hogy modern fegyvereket készíttessen vele. Persze Danék is találnak barátokat, velük tart egy igazi túlélő/vadász, egy ősemberszerű forma is, hogy aztán együttesen szálljanak szembe a fura világ kihívásaival, majd visszatérjenek saját univerzumukba.
Ahogyan az kitűnik a lényegi tartalomból, ez egy tipikus kaland-fantasy a nyolcvanas évekből, amilyenhez hasonlót rengeteget lehetett látni annakidején, tulajdonképpen a Flash Gordon (1980), a Vadak ura (The Beastmaster – 1982) és a későbbi He-Man – A világ ura (Masters of the Universe – 1987) is azonos alapokkal rendelkezett, de ezeken túl is lehetne sorolni a példákat. A Prisoners pedig láthatóan nem rendelkezett nagy büdzsével, ahogy fantázia terén sem voltak igazán eleresztve az alkotók. Erőltetett színészi játék, béna dialógusok, fantáziátlan jelenetek – mindenből kapunk egy kicsit, ami a B és Zs kategóriában jellemző, de mindezek mellett is meg tudom érteni azokat, akik a mai napig szeretik a filmet, hiszen annak van valami megmagyarázhatatlan bája a sok negatívum mellett. Egyedül talán Harry Robertson érdemel kifejezetten dicséretet a hangulatos filmzenéért, ami bármelyik nagyobb, hasonló műfajú kasszasikerhez illene, de tulajdonképpen ő is az egyetlen a stábban (a színészeket leszámítva), aki hatnál több film elkészítésében vett részt. Emellett van pár jobb és szerethető jelenet, egy-két jól eltalált, aranyos-vicces karakter, így nyugodtan állíthatom, hogy ha fiatalabb koromban látom ezt a filmet, akkor biztosan nagyobb örömmel töltött volna el a viszontlátás a HD verzióval.
A főbb karakterekkel amúgy az alap sablonosságon túl nincs nagy gond, John Saxon (Rémálom az Elm utcában, Halálpart) jellegzetes arcát bármikor szívesen látom, a Carrie-t alakító Kay Lenz a ’85-ös House-ból lehet ismerős, a Dant megformáló Richard Hatch pedig a Csillagközi rombolótól a T.J. Hookerig mindenhol szerepelt már. Mondom, a probléma nem is pont velük van (bár Kay itt nem valami meggyőző), hanem a klisékkel és a szokásosnál sótlanabb megközelítéssel, noha maga a végeredmény így is legalább közepes, kellemes és nosztalgikus emlékek esetén pedig még annál is jobb lehet. Számomra kicsit csalódás volt a minimális horrorral bíró produkció (ez a minimál pedig a korra jellemző), ami viszont még jobban meglepett, az az osztrák jódlizós horror-vígjáték volt tavalyról.
Attack of the Lederhosen Zombies (2016)
Említettem már, hogy gyanakvó vagyok a modern horrorfilmekkel szemben? Ez részben a bugyuta és sablonos, sok esetben primitív ötleteknek, megvalósításnak köszönhető, részben pedig annak, hogy ma már szinte mindent számítógépes effektekkel oldanak meg, még a vér fröcskölését is. Nem beszélve a béna remake-ekről, amik a legtöbb esetben rosszabbak az elődnél, éppen ezért teljesen feleslegesek. Persze manapság is vannak jó horrorfilmek, de tíz rosszra jut egy ilyen, éppen ezért alakult ki bennem egy kisebbfajta egészséges ellenállás, ami sok esetben előítéleteket szül bennem. A pár hónapja megnézett, borzalmasnak mondható Zombeavers után pedig ez az előítélet pláne eluralkodott rajtam a jódlizós zombik megtekintése előtt.
De milyen jó, hogy végül csak megnéztem, köszönhetően a Screenbound Pictures csomagjának. Nem azt mondom, hogy a kísérleti vegyszertől zombifikálódott emberek története az Alpok egy eldugott szegletében (pár fiatal snowboardossal a középpontban) annyira formabontó vagy zseniális, de a legfontosabb az, hogy maximálisan működik. A nyitány zombi őzénél és a snowboardos lesiklás számítógépes háttereinél még húztam a számat, de a klasszikus megoldásokkal összehozott vérengzések és belezések, a viccesebb vagy éppen betegebb jelenetek (vécés, csonkítós, zenés) alatt nagyszerűen szórakoztam. Vannak logikátlanabb, butább pillanatok, rosszabb színészek, klisés jelenetek, de összességében számomra kellemes csalódásnak bizonyult az Ausztriából a nemzetközi piacra (zombifilmként) elsőként kikerült horror-vígjáték, aminél nem titkoltan olyan alapvetések szolgáltattak ihletet, mint a Hullajó és a Haláli hullák hajnala. Előbbi hatása sokszor érezhető, a végjátéknál érkező egyik darálásnál szinte vártam, hogy a vendéglátó frau megszólaljon: „a partinak vége”. Egyébként azt maga a rendező, Dominik Hartl (akinek az ötletet amúgy az élőhalottként viselkedő síelők adták, akiket a valóságban látott) is elmondja a werkfilm alatt, hogy olyan mozit akart leforgatni, amilyeneken ő is felnőtt, amiket szeret, avagy a kézzel elkészített trükkök és maszkolások jelentették számára az egyik legfontosabb összetevőt. Az Attack of the Lederhosen Zombies pont ezért annyira szerethető, miközben a zenék is jók, a fényképezés is nagyon szép, és úgy egyébként teljesen rendben van a film – felfoghatatlan számomra, hogy a Zombeavers miért szerepel jobban az IMDb-n.
A Satan’s Bloodot DVD-n a Mondo Macabro kiadásában érdemes beszerezni, Blu-ray esetén pedig csak a Screenbound Pictures verziója ajánlható – ráadásul ez a megszokottak szerint minőségi képpel és hanggal látott napvilágot, és angol felirattal, eredeti szinkronnal élvezhető ki a fura, bizarr horror. A Prisoners of the Lost Universe DVD-n több országból is megrendelhető, de a Blu-ray ebben az esetben is Screenbound-exkluzív, ráadásul kétlemezes formátumban, avagy egy film áráért a miénk lehet a kék és a DVD-változat is. Felirat ezen a kiadáson sajnos nincs, extraként is csak egy trailer található, de ha rajongó vagy, akkor mindenképpen ajánlott vételről van szó – kár, hogy a képarány nem tökéletes (1.66:1). Az Attack of the Lederhosen Zombies DVD-n és kékben is a Screenboundnak köszönhető (hacsak nem Németországból rendelnénk), és bár sajnos az angol felirat külön nem választható (csak a németül beszélő részeken kapcsol be), gyönyörű a képminősége, nagyon jó a hangzása, és még egy kis werkfilm is felfért a Kék Duna keringős trailer mellé. Azt egyébként érdemes még megjegyezni, miközben egy időre búcsúzunk az angol kiadótól, hogy a Screenbound kiadványai mind régiófüggetlenek, bár mivel Angliában ugye B régiósak a filmek, ez számunkra annyira nem lényeges szempont.
Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a filmek megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadásokat is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok! Ha pedig véleményetek vagy kérdésetek van, azt természetesen mindenképpen osszátok meg velem és a többi olvasóval.
A filmeket köszönjük a rovatot támogató Screenbound Pictures-nek!
