Böjti Horrorkamrája: Egy kosaras naplója – A Basket Case-trilógia

Ismét cmv-Laservision, a német kiadó második csomagjából pedig ezúttal a Basket Case-trilógia kerül terítékre. A Gyilkos bábuk után ugyanis ismét egy kultikus gyöngyszem került elő, méghozzá a nulla költségvetéssel rendelkező filmek egyik legfontosabb darabja, ami szó szerint a semmiből épült fel, hogy utána az így népszerűvé vált direktor alaposan kiélvezhesse munkájának gyümölcsét. És bár a címadás jó szójáték a rendelkezésre álló angol kifejezésekkel (amputáltaknál vagy/és mentálisan betegeknél alkalmazzák), mégis a tényleges basket, avagy kosár kerül a középpontba, ami szörnyű titkot rejt. Azt pedig már most elárulom, hogy ha valaki a haveri körrel gyorsan akar lerészegedni, akkor ajánlott a filmekkel egybekötött játék bevezetése, miszerint mindenki iszik, ahányszor elhangzik a „What’s in the basket?” mondat – garantáltan sikerül elázniuk a tévé elé ülőknek.

Basket Case (1982)

Szóval az van, hogy Duane Bradley egy szimpatikus, rendes fiatalembernek tűnik, aki New York forgatagába érkezve egyszerűen csak egy szimpla szállást keres magának, valamint féltve őrzött fonott kosarának, amit még jól le is lakatolt, hogy senki ne férhessen tartalmához. Aztán már az első éjszaka kiderül, hogy a kasban eltitkolt ikertestvére lakozik, Belial, akit évekkel korábban az orvosok műtöttek le testéről, miután apjuk nem bírta tovább az összenőtt fiúk látványát és jelenlétét – a kisebbik, torzszülött srácot szó szerint kihajította egy zsákban, hogy lehetőleg ne élje meg a reggelt. Most pedig a két Bradley összefogott, hogy együtt álljanak bosszút a rajtuk erőszakot tevő dokikon… vagyis Duane kiszemeli és megkeresi a leendő prédákat, Belial pedig elvégzi a piszkos melót.

Egy szimpla bosszútörténet, amiből mind a hetvenes, mind a nyolcvanas évek rengeteget tartalmazott, megfűszerezve némi biohorrorral, elvégre Belial látványa egy pillanat alatt elborzaszthat bárkit, még úgy is, hogy egy egyszerű gumiszörnyről van szó, aki a róla szóló jelenetekben többnyire stop motion technikával került megmozgatásra. Mégis, Frank Henenlotter csekélyke büdzséből összehozott filmje (ami gurigát a motelben látunk a főszereplőnél, az volt szinte a teljes költségvetés – ránézésre sem több pár ezer dollárnál) kihozta a maximumot a receptből. A zömében liftaknában, ismerősök házában, szadomazo klubban felvett másfél óra kisszámú csapattal készült, ezért az elnyújtott stáblista kimondottan átverős lehet. Egyébként viszont a speciális effektek néha kifejezetten mutatósak, főleg a sebekre nem lehet panasz, illetve néhány igazán ötletes halálmódot is találhatunk Henenlotter klasszikusában.

A horror-vígjátékként is funkcionáló (sőt eredetileg sima vígjátékként is megpróbálták eladni, miután minden erőszakosabb jelenetet kivágtak belőle – ezek visszaillesztése után jött a filmszínházakban vetített „full uncut version”) kulthorror egyébiránt roppant szórakoztató, egyes pillanatai miatt pedig drámaként is megállja a helyét. A lényegi pont ugyanis a két fiú összenőtt élete, ami korábban ugye a testi kontaktussal járt együtt, de annak megszűnése után is ott maradt a kapocs. Utóbbi pedig sokkal erősebb annál, amit az orvosok fizikai formában tehettek, és szegény Duane bizony emiatt nem létezhet önmagában, hiába is tetszik meg neki mondjuk egy lány, akivel az orvosi váróban fut össze. A karakterek azért nem mindig hihetőek, a színészek eléggé kezdők, sok pillanat már-már gagyiba fordul, de ennek a filmnek papírforma szerint el sem szabadott volna készülnie, szóval így is örülhetünk, hogy egyáltalán létezik. Ráadásul tényleg szórakoztató, nem véletlen hát, hogy jó pár évvel később folytatás(oka)t szült.

Basket Case 2 (1990)

Innentől azért muszáj kicsit spoilereznem, elvégre az első rész némi tragikummal erősítve a drámai hangulaton látszólag a halálba küldte a testvéreket, ám a megkésett folytatás ezt a finálét egész egyszerűen úgy finomítja, hogy a Bradley fiúk kevéske sérülést követően kórházba kerülnek. Ahogy az lenni szokott, Duane vezetésével a páros azért csak-csak megszökik, sőt szerencséjükre összeakadnak Ruth nénivel és az őt segítő fiatal lánnyal, Susannel. Mint kiderül, az ismeretlen ismerősök egy speciális intézményt vezetnek, ahol a különleges torzszülöttek tengethetik napjaikat teljes nyugalomban és elfogadásban. Olybá tűnik, itt végre a fiúk is megtalálják számításaikat, sőt még szerelembe is esnek (igen, mindketten), de végül egy kotnyeleskedő riporternőnek és barátainak hála vége szakad az idillnek.

Ugyan nyolc évnek kellett eltelnie a folytatás érkezéséig, mégis nyugodtan mondhatom, hogy megérte, elvégre a Basket Case 2 szinte minden téren jobb elődjénél. A ’88-as Brain Damage (szintén Frank az elkövető, ez egyébként pont mostanában jelent meg az angoloknál egészen igényes formában) után két évvel egész egyszerűen egy érettebb és érdekesebb horror-komédia született, ami a torzszülöttekkel és testhorrorral egyszerre idézi Cronenberget, Clive Barker Nightbreedjét, plusz ott van benne a tipikus Henenlotter-esszencia is, ami már az első epizódot is jellemezte. Vannak viccesebb, furább és nehezebben feldolgozható jelenetek, utóbbiak közül a legemlékezetesebb a szexuális viszony Belial és női megfelelője között, ami már annyira groteszk és bizarr, hogy nehéz nem kimeredt szemekkel bámulni.

Jobbak lettek amúgy a speciális effektek is (Belial végig motorosan mozgatott lényként jelenik meg, eltűnik a stop motion), játékukkal a színészek is többet tesznek hozzá a végeredményhez, valahogy összességében érezni a minőség javulását, ami mindenképpen értékelendő. Bár az első Basket Case inkább egy szimpla B horror, némi humorral és drámával fűszerezve, a második epizód érettebb és összeszedettebb, sőt összetettebb az előzménynél. Más kérdés, hogy Frank eredetileg Duane számára nem sok szerepet szánt, inkább a torzszülöttekre helyezte volna a hangsúlyt (akik között megtalálhatjuk a Holtak hajnala egyik legismertebb figuráját is), ám végül a stúdió akaratának megfelelően közös nevezőre kellett hozni az elképzeléseket, így a House of Freaks címmel kitalált sztori lett a Basket Case 2.

Basket Case 3: The Progeny (1991)

Ha a második rész ágyjelenetét groteszknek és bizarrnak neveztem, akkor a teljes harmadik fejezetet is így jellemezhetném. Mert míg a második epizód megpróbált hűnek maradni az eredeti koncepcióhoz, addig a lezárás esett a legmesszebb attól a bizonyos almafától. Ugyan nyílt titok, hogy Frank a sorozathoz az It’s Alive-trilógiából (Kannibál bébik) merítette az ihletet, azt talán senki nem gondolta volna, hogy két teljesen szórakoztató, egyedi filmalkotás után az ötletadó recept kapja a főszerepet a szériában. Merthogy a Basket Case 3 immáron Belial gyermekeit (szám szerint tizenkettőt!) helyezi reflektorfénybe, vagyis inkább a születésüket, amihez a teljes kompánia vidékre utazik, egy orvos ismerőshöz (egészen pontosan Ruth szintén torzszülött fiának nevelőapjához), de a környéken élő zsaruknak hála itt is elszabadul a pokol.

Alapvetően ezzel az ötlettel nem is lenne gond, de valahogy nem annyira kerek az egész, és szinte mindenki őrültnek tűnik, sőt immáron Duane is egyértelmű elmebajjal küzd, bár az soha nem volt kérdéses, hogy nála sem stimmel minden. A seriff szexi és fiatal lánya egy elmebeteg domina, a rend éber őrei pénzsóvár bűnözőkként viselkednek, Ruth fejében is látható zavarok vannak, ezek után pedig az sem meglepő, hogy fia szintúgy nem épelméjű. Humor azért van, még ha nem is sok, egy-egy nem annyira ötletes, véres jelenet is felfedezhető a másfél órában, ám ami igazán üdítő volt a korábbi epizódokban, az a lezárásban már annyira nem kap főszerepet, és ez kifejezetten sajnálatos.

Összességében a Basket Case-filmek igazán különleges alkotások, amiket Frank Henenlotter író/rendező stílusjegyei tesznek igazán emlékezetessé, miközben az első epizód arra is kiváló példa, hogy nem minden a pénz, bizony nulla költségvetéssel is lehet maradandót alkotni, vagy akár olyat is, ami kultikussá válhat az évek során. Bár kicsit leszóltam, a harmadik rész sem borzalmas, annak is vannak jó pillanatai, de személy szerint mindenképpen az első kettőre szavazok, legalábbis azt figyelembe véve, melyik szórakoztatóbb. Hozzáteszem, a lezárás eleve problémákkal küzdött, Frank állítólag 11 oldalt nyesett ki az eredeti forgatókönyvből, csak mert a producerek kevésbé véres mozit akartak. Na, ilyenkor van az, hogy a pénzemberek tehetnek egy szívességet a művészeknek és a nézőknek – pénzért tehetséget nem lehet venni, szóval… értitek.

Bár az első rész az 1.33:1-es képarány miatt a modern tévéken furán fest, a képminőségével így sincs gond, magát a trilógiát pedig több országból is beszerezhetjük gyönyörű HD verzióban. Amerikában a Synapse, Angliában a Second Sight felelős a sorozatért (utóbbi esetben van egybegyűjtött, steelbookos változat is), viszont ezúttal is a cmv-Laservision kiadásait tudom kiemelni, hiszen a filmek gyönyörű mediabookos kiszerelésben láttak napvilágot, ezúttal is fekete vagy fehér alapszínnel, szép képpel, angol hanggal (felirat sajna nincs), extrákkal (interjú, bakiparádé, képgaléria, trailerek). Maguk a mediabookok pedig tényleg gyönyörűek, számozottak (méghozzá 500 példányban, hozzánk epizódok szerint ezek jutottak el: 1: 084, 2: 054, 3: 051, ezért nyugodtan ajánlhatóak minden gyűjtőnek, a széria rajongóinak.

Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam valamelyik film megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadásokat is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok! Természetesen a véleményetek is érdekel, így azt nyugodtan írjátok le, sőt kifejezetten jó lenne megtudni, melyik epizód a kedvencetek a sorozatból.

A filmeket köszönjük a rovatot támogató cmv-Laservisionnek!