Aki ritka horrorfilmeket gyűjt messzi tájakról, annak megvannak már a jól bevált forrásai a Code Red, a Scorpion Releasing, a Raro Video és a hasonló, rétegfilmekre specializált kiadók jóvoltából. Az amerikai, olasz, spanyol és egyéb nemzetiségű, sok esetben éppen csak fennmaradt mozik forgalmazói kevés példányszámban, de annál nagyobb szeretettel összegyúrt kiadványai nagy népszerűségnek örvendenek a különlegességekre éhes rajongók között (tegye fel a kezét, aki ilyen… én nyújtom a magasba). Az amerikai Dorado Films pedig ebbe a szcénába csatlakozott (igazából már évekkel ezelőtt, csak többnyire italo-, avagy spagettiwesternekkel) néhány különlegesebb thrillerrel. Miután pedig a cég munkatársai voltak olyan kedvesek, és két kiadványukat is elküldték számomra, gyorsan fejest ugrottam az eurohorror sötét bugyraiba – eleinte kicsit féltem az ott tapasztaltaktól, de összességében nem is csalódhattam volna kellemesebben.
Night of the Scorpion (1972)
Egy temetés sötét hangulatú képeivel indít az olasz-spanyol giallo, amelynek főhőse, a gazdag Oliver éppen feleségétől búcsúzik, majd miután nevelőanyja hiába próbálja marasztalni, elhagyja a saját démonait megelevenítő családi házat (vagy inkább kastélyt). Kis ugrás az időben, a tékozló fiú pedig hazatér, mégpedig ifjú asszonyával az oldalán – Oliver időközben megházasodott, az újrakezdést pedig a sötét titkokkal teli épületben várja, ahol a múlt árnyai kísértenek. Már a beteg karakterek mellett, hiszen lassan kiderül, hogy a mostohaanya mérhetetlenül szerelmes a fiatalúrba (ahogy a házasok nászba kezdenek, egy lyukon keresztül figyeli őket, hogy utána szólóban segítsen felhevült testét lenyugtatni), a leánytestvér pedig az előző feleségért volt oda, aki nem is annyira titokban összejárt a festőnővel az alkohol mámorába menekülő Oliver háta mögött. Az ifjú feleség, Ruth talán nem véletlenül érzi úgy, hogy valaki végezni akar vele, ebben a meglehetősen kellemetlen közegben ugyanis egyre váratlan fordulatok borzolják a kedélyeket, azt pedig nem is sejteni, ki állhat a gaztettek hátterében.
A helyzet az, hogy amikor a filmet elkezdtem, nagyjából 10-20 perc után azon gondolkoztam, ezek a filmek talán nem véletlenül merültek feledésbe, mert az eredetileg La casa de las muertas viventes (The House of the Living Dead, avagy az Élőholtak háza) címen napvilágot látott mű elsőre kicsit gyengének tűnik. A színészi játék picit erőltetett, alig van gyilkosság, de ami van, az sem látványos, sőt… azonban a mozi a végére nemcsak beindul, de ahogy jobban megismerjük a karaktereket és érzéseiket, úgy válik egyre betegebbé, nyomasztóbbá az egész történet, amihez a remek fényképezésen túl a zene is nagyban hozzájárul. Van tehát minden, mint a vurstliban: alkoholista férj, biszexuális és nimfomániás feleség, leszbikus testvér, a mostohafiába szerelmes anyuci – a néző csak kapkodja a fejét, és azon gondolkodik, Ruth esetében sem stimmel valami, ha nem menekül tova már az első percben ebből a perverz gruppenből, ami a jóízléssel egyenest megy szembe. Mindez már csak azért is meglepő kicsit, mert Alfonso Balcázar rendező (testvérével, Jaime Jesusszal együtt, a barcelonai Balcazar stúdió megformálójaként) leginkább a hatvanas évek Amerikájában is közkedvelt western műfajban volt jelen, így a giallóhoz nem kifejezetten értett.
Ez persze nem tartotta vissza attól, hogy közismert arcokkal töltse fel az olasz-spanyol filmet, amiben a kor szépségei is tiszteletüket tették. Köztük a korábban Miss Italy címet is birtokló Daniela Giordanóval, aki Ruth szerepét kapta, megnevezett díjához mérten pedig valóban a legcsinosabb hölgy a vásznon – akinek még a ruhákat is úgy sikerült összeválogatni, hogy legalább a virgácsai látszódjanak. A modellből színésszé lett Teresa Gimpera (a leszbikus Jenny szerepében) Jess Franco filmjeivel vált ismertté, de egyik színésznőre sem lehet panasz, pedig Alfonso filmje nem a fedetlen keblekkel és explicit meztelenkedéssel, kegyetlenkedéssel hívta fel magára a figyelmet. Ugye még Franco tábornok idejében járunk, ekkor nem a mértéktelen tabudöntögetés jellemezte Spanyolhont, ebben a tájban maximum a nemzetközi piacra szánt verziókban vetkőztek a lányok (vagy tettek még mocskosabb dolgokat), és tulajdonképpen Balcázar is csak munkásságának vége felé, a generalissimo halála után vágott bele néhány szexkomédiába.
Szóval összegezvén a látottakat, a Night of the Scorpion nagyon nagy meglepetésemre nemcsak remekül működő, de okosan felépített giallo, amit érdemes megnéznie minden rajongónak, aki odáig van a műfajért és a korért. Nem ez a legvéresebb film a zsánerben, nincs tele erotikával sem, viszont szép lányokat könnyen találni a közel másfél órás játékideje alatt, a hangulata pedig kiemelkedik az átlagból, ami mindenképpen nagy szó. Ha valaki kifejezetten a stílus iránt érdeklődik, még egy szakértői audiokommentárt is meghallgathat, ami bevezeti a színfalak mögé, így már csak emiatt is megéri beszerezni a korongot (meg a rengeteg trailer okán, ami a lemezre került).
Jess Franco's Forgotten Films: The Silence of the Tomb (1972)
Jesús, avagy Jess Franco érdekes személyisége a spanyol filmtörténetnek. Nagyjából ő az ottani Jean Rollin, még a karrierjüket is nagyjából egyszerre kezdték el – bár a francia úriember talán inkább volt művészfilmes. Elvégre hatévesen már komponált, később jogot tanult, majd nekiállt a filmes világgal ismerkedni, amit végül színészként és rendezőként (meg zeneszerzőként, vágóként, operatőrként és producerként) is maximálisan kiaknázott. Nem csoda hát, ha borzalmasan terebélyes életútját nehéz röviden összefoglalni, alkotásait teljes egészében számon tartani, aminek hála a mai napig vannak elfeledett filmjei – a Dorado Films ezeket jelenteti meg Double Feature stílusban, az első ilyen kiadás pedig a Night of the Scorpionnal együtt landolt a postaládámban.
Kevesebbet a ’72-es The Silence of the Tombról írnék, mivel ez a film egy nagyon átlagos thriller, ami egy szigetre érkező filmes csoportot állít a középpontba. De úgy, hogy Valerie Lamark (Montserrat Prous) belső monológjainak hála már az első öt perc után nyilvánvalóvá válik, hogy egy legalja társaságról van szó, miközben szegény lány szinte egyedül foglalkozik a testvére által folyton egyedül hagyott fiúgyermekkel. Akit aztán valaki hamarosan el is rabol, a jelenlévők pedig elkezdenek hullani, mint a legyek. Kár, hogy a gyilkosságok ellenére a majdnem másfél óra így is tömény unalom, talán csak az utolsó percek hoznak némi izgalmat, illetve sokáig Valerie szenvedése az, ami előtérbe kerül, és no, ez sem egy vidám téma, valljuk be. De mindez talán Enrique Jarber népszerű regényének is köszönhető, ami rengeteg helyen át lett írva (eleve csak egy halálesetet tartalmazott), sőt az egész helyszín át lett emelve a havas hegycsúcsok közül (ami egyébként talán jobban állt volna a műfajnak) a „mediterrán gótikát” jelentő szigetre, ami már Mario Bava esetében is bevált.
The Sinister Eyes of Doctor Orloff (1973)
Klasszisokkal jobb azonban a The Sinister Eyes of Doctor Orloff, ami egy jóval erősebb thriller, miközben ismét Montserrat Prous lép rivaldafénybe. Vagyis inkább gurul, elvégre a személyében életre hívott, szegény Melissa kerekesszékhez kötve éli mindennapjait, amik egyébként sem túl vidámak, mivel rendszeresen rémálmok gyötrik, gondozói (családot véletlenül sem írok) pedig bolondnak tartják és elmegyógyintézetbe akarják zárni. Egyedül a szolgálóban bízhat, plusz megjelenik Orloff doki is, aki meghalt apja régi barátjának mondja magát, közben pedig arról beszél, hogy lerántja a leplet az igazságról, amit a többiek elrejtenek Melissa elől, aki rémálmaiban még a saját lábán közlekedett. Ez pedig csak azért érdekes, mert az orvos szerint eleve bénultan született.
Nem ez azonban a film nagy csavarja, sőt igazából nincs is olyan, hiszen már a játékidő felétől nyilvánvaló szinte minden, a thriller alapanyag azonban mégis működik, érthető a koncepció, ami pedig a legfontosabb: erős a hangulat. A Sinister Eyes esetében az atmoszféra adja el az egyébként korrekt eurothrillert, ami nem giallo, sőt a direktorra jellemző stílusjegyeket is hanyagolja. Ez amúgy a kombóból mindkét filmre igaz, avagy ha valaki leszbikusokra, rengeteg meztelenségre, kegyetlen halálesetekre vágyna, nagy csalódásban részesül – erotika terén például mindössze pár lenge hálóingre futja a második filmben, de azok mondjuk elég sokat sejtetnek (sőt néha mutatnak), tehát női szépségből ezúttal is jut a vászonra. De a legfontosabb, hogy ez egy jó film, amire szükség is van a The Silence of the Tomb mellett, miközben a moziban a zenész Davey Brownt alakító Robert Woods is feltűnik a lemezen egy interjú erejéig.
A Dorado Films, ahogy már említettem, igazi elfeledett mozikat jelentet meg (annyira, hogy trailert sem találni róluk a neten), így ezeket DVD-n is nehéz beszerezni, nemhogy kékben, avagy a Blu-ray kiadások minden gyűjtőnek javasolhatóak. Mindegyiken van angol felirat, régiófüggetlenek, a dobozokban van egy-egy füzet az adott műről, továbbá remek trailereket sikerült a lemezekre pakolni (Evil Eye, Knife of Ice, The Crimes of the Black Cat), amik remélhetőleg szintén kiadásra várnak a vállalatnál. A képminőség mondjuk nem kiemelkedő, inkább átmenetet képez az átlagos DVD és a Blu-ray minőség között, de mivel örülhetünk, hogy fennmaradtak az eredeti kópiák, ez sem okoz túl nagy meglepetést. Személy szerint inkább az Orloff 1.33:1-es képarányát bántam (a többi mind 2.35:1), továbbá szerintem kicsit többet kéne foglalkozni a külsővel (logó, borítók és szitázás, menük megtervezése), mert kár lenne a nagyszerű kiadványokért, ha azért jutnának el kevés emberhez, mert otthoni barkácsmunkának tűnnek. Egyébként viszont az eurohorror rajongóinak maximálisan ajánlható filmekről van szó, amik remek részei lehetnek egy bő gyűjteménynek. Reméljük, a Dorado is sokáig folytatja majd áldásos munkáját.
Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a filmek megtekintéséhez, talán még a Dorado Films kiadásait is megrendeltétek (érdemes direktben a kiadótól) – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok! Ha pedig véleményetek vagy kérdésetek van, azt természetesen mindenképpen osszátok meg velem és a többi olvasóval.
A filmeket köszönjük a rovatot támogató Dorado Filmsnek!
A REC első része nagyon jó volt, de amit utána műveltek vele az röhej. A második részben a tinikkel kezdődött minden. Egy olyan agyatlan bandát én már régen láttam. Úgy hogy nálam a többi része nem létezik.