Németország, Ausztrália, Anglia után visszatérünk Amerikához, ahonnan a Vinegar Syndrome küldött egy szép kis csomagot, ezzel támogatva a rovatot, aminek hála ezúttal is igazi különlegességekkel tudok szolgálni a Horrorkamra egyetlen, maximum két kitartó olvasójának (ha van még itt más is, tegye fel a kezét). Bár a kicsomagolás alatt Chrisszel szinte mindent elmondtunk a kiadóról, azt azért érdemes megismételni, hogy a fizikai üzletekkel is rendelkező cég filmrestaurálással és -kiadással foglalkozik, több száz darabos katalógusának nagyobb részét pedig a hatvanas és nyolcvanas évek között készült erotikus, szex, horror alkotásai teszik ki. Mivel pedig átlagban kult B és trash kategóriás mozik szerepelnek a kínálatban, a legtöbb produkció nem rendelkezik más kiadással egy országban sem, ráadásul a VS megadja a módját annak is, hogyan terjessze az igét.
Emiatt minőségi kiadványaikról írni komoly megtiszteltetés (már csak azért is, mert amerikai cég révén a Vinegar Európába nem nagyon szokott megtekintőket küldeni), valamint öröm, elvégre a rajongók igazi elfeledett gyöngyszemekre is rálelhetnek a változatos és izgalmas címek között. Olyanokra, mint mondjuk a gyilkos hóembert a világra szabadító Jack Frost, a szuperszámítógéppel terrorizáló Nightmare Weekend, vagy éppen a Macabra néven is ismert Demonoid.
Demonoid: Messenger of Death (1981)
Jennifer Baines éppen a férjét látogatja meg, aki egy mexikói bányában végzi a munkáját, mikor sikerül egy nagyobb áttörést elérni: az aktuális robbantás ezüstöt szabadít fel, amitől a házaspár egyből vérszemet kap. Nehezíti a dolgukat, hogy régi mendemondák keringenek a helyi munkások között, aminek hála kerülik a bánya mélyebben fekvő területeit, azonban Jenniferék úgy döntenek, hogy kettesben felfedezik a tárnákat. Így jutnak el egy ősi sátánista szekta csarnokába, ahol sok-sok éve hever érintetlenül a külvilágtól elzárt kéz, amiről az emberek azt tartják, magának az Ördögnek a végtagja, amivel bárkit befolyásolhat, továbbá gyilkos vadállattá változtathat.
Ahogyan az szokott lenni, a gonosz erők elszabadulnak, akit pedig hatalmukba kerítenek, az onnantól nem ismer félelmet vagy könyörületet, bal keze átveszi az uralmat a test és az agy fölött – a démoni energiákat pedig csak a testrész elpusztításával lehet elűzni, ám a gonosz szellem ilyenkor újabb áldozatot talál magának, hacsak nem kerül vissza feltárt börtönébe. Ez az elgondolás bár önmagában néha kicsit komikusan hat, jobban belegondolva horrorfilmes alapként abszolúte megállja a helyét, pláne azt figyelembe véve, hogy az amúgy nem éppen kezdő író/rendező, Alfredo Zacarías picivel Oliver Stone (A kéz, szintén 1981-ből, Michael Caine főszereplésével – a tékás korszakban hozzánk is eljutott) előtt már bevetette a gyilkos kéz ötletét. Na nem mintha mindez amúgy annyira újszerű ötlet lett volna, elvégre a ’65-ös Dr. Terror’s House of Horrors például már tartalmazott egy hasonló témájú szegmenst. Egyébként maga az alapötlet egy pszichiáterrel történő beszélgetésből született, aminek során a kettős/megosztott személyiség jelensége szóba került, plusz ott volt a régi hiedelem a sátán kezéről, illetve arról, hogy nem véletlen a jobb (mint jó) és bal (mint a gonoszságért felelős rossz) kéz elnevezés.
Maga a Demonoid: Messenger of Death egyébként a viszonylag szerény költségvetés ellenére ma is élvezetes és szórakoztató, egy-egy jelenete még mindig megállja a helyét, persze a kor meglátszódik rajta. A fényképezésébe nem lehet belekötni, ahogy a főbb szereplőkbe sem (kiemelten a papot alakító Stuart Whitman és a Jennifer szerepébe bújó Samantha Eggar – Porontyok – párosába), de még a zenék is jók, ahogy a hangulat is. A Demonoid szerintem nem is fér bele a trash kategóriába, inkább csak egy kisebb költségvetésű, de ötletes és szerethető természetfeletti horrornak mondható, ami ma is képes kellemes meglepetésekre, amennyiben elvonatkoztatunk attól, hogy a színészek egy műkezet szorongatva erőlködnek egy-egy nem is annyira rémisztő jelenetben.
Nightmare Weekend (1986)
Ha trash, akkor inkább a Nightmare Weekendet emelném ki a trióból, ami már a maga idejében is meglehetősen viccesnek számított, pláne akkor, ha figyelembe vesszük a forgatási körülményeit. Stábjának nagyobb részét ugyanis francia alkotók (a rendező, Henri Sala is idesorolható) és színészek tették ki, akik nemcsak angolul nem tudtak, de a horrorfilmekhez sem volt sok közül, korábban ugyanis inkább felnőtteknek szóló szórakoztatóipari termékekkel foglalkoztak. Így lehetséges, hogy sokszor a csapat egyik része nem igazán volt tisztában azzal, hogy mit akar a másik, a helyzetet tetézte a két forgatókönyv (egy francia és egy angol), a szereplők utószinkronja, emiatt aztán még az is csoda, hogy a film egyáltalán elkészült, és vicces jellemzői mellett trash horrorként kifejezetten jópofának mondható.
Maga a sztori már önmagában komikus a teljes szobányi mérettel rendelkező szuperszámítógéppel, ami csatlakozva egy másik mesterséges intelligenciához (ami még valami bábfigurával is meg lett személyesítve George néven – ne kérdezzétek) képes arra, hogy személyes tárgyakat repkedő fémgolyókká alakítson, amik aztán az embereket vérszomjas mutánsokká változtatják. Miközben pedig a masinával javában zajlanak a kísérletek, az azokat felügyelő professzor segédje egy külső megbízás miatt szabotálja a munkát, hogy vadállatokat hozzon létre a közeli villában megpihenő fiatal lányokból. A többit már lehet sejteni, avagy a szexi csajok sorban dühöngő fenevaddá változnak, ahogy nemiségre éhes vendégeik is, a professzor gyönyörű lánya pedig beleszeret egy vad motorosba, aki a sztori végére jó útra tér. Voilá, Happy End!
Noha a bugyuta, rossz színészekkel, tényleg szürreális jelenetekkel teli filmet nehéz komolyan venni, mégis van benne valami, ami megfogja a nézőt. A tömény nyolcvanas évekbeli hangulat megteszi a hatását, a lengén öltözött, feszes testű leányok villantanak, ahányszor csak lehet, egy férfikarikatúra meg fején a walkman nagy fejhallgatójával ropja minden alkalommal, ha kamera elé kerül, ezzel is emelve a „mi a fene folyik itt?” jellegű érzetet. Maga a Phantasm-sorozatból szabadult ötlet a repkedő fémgolyókkal elég vicces, mikor láthatóan mindenki azzal küzdött, hogy fogaival a szájüregben tartsa a ketyerét, de ez mind semmi néhány párbeszédhez képest. Csoda, hogy a helyszínül szolgáló ház valódi tulajdonosa soha nem került fel egy képkockára sem – állítólag rendre ott mászkált az épület körül, fegyverrel az övében, néha-néha lepuffantva egy közelben ólálkodó kígyót. Így a legizgalmasabb a floridai forgatás.
Amúgy személy szerint úgy tartom, hogy bár a horrorfilm egy rendkívül változatos műfajt takar, ami sokféleképpen működik, összességében akkor tud talán a leghatásosabbá válni, ha rémálomszerű közeget teremt, amiben mondhatni, bármi megtörténhet. Nos, a Nightmare Weekend esetlenségei és butaságai, sőt komikus jellemzői ellenére megteremti ezt a szürreális atmoszférát, ami miatt a baráti összejövetelek és mulatozások igazi sztárja lehet. Ráadásul a Coleco gép és a Turbo ColecoVision otthoni verziója miatt még videojátékos vonatkozással is bír (már a hatalmas „szuperszámítógépen” túl).
Jack Frost (1997)
És bár mindkét kibeszélt film rendkívül szórakoztató, a nap sztárja mindenképpen Jack, akit még a hazai nézők is ismerhetnek, ha kicsit is beleásták magukat kedvenc műfajunkba. A Jack Frost című horror-komédia ugyanis VHS-en is elterjedt volt nálunk, plusz a torrentek megjelenésével is felkerült az azonos érdeklődési körrel rendelkezők térképére.
Egy téli éjszakán úgy tűnik, hogy végre vége a borzalmasan gonosz, szinte már antikrisztusi sorozatgyilkos (ő a címadó figura, JF, Kennedy nélkül) rémuralmának, ám nem várt balesetének hála a teste egy különleges anyaggal reakcióba lépve képessé válik az alakváltásra. A hóember és víz formáját egyaránt felvenni képes pszichopatát innentől aztán senki nem akadályozhatja meg abban, hogy bosszút álljon a kisvárosi rendőrön, aki dutyiba juttatta – persze onnantól a helyiek sincsenek biztonságban, hogy Jack betette a lábát szeretett otthonukba.
A ’97-es Jack Frost (nem összekeverendő a ’98-as, eredeti formájában azonos című Hóbaráttal, amiben Michael Keaton szerepel) híres és hírhedt, amit infantilis sztorijának és megvalósításának köszönhet. Mert ugye ki tudná véresen komolyan venni azt a horrorfilmet, amiben egy nagy hóember jégcsap fogakat növesztve, vicces monológokat elengedve gyilkolja le a helyi lakosokat? Talán nincs is ilyen ember. Viszont olyan annál inkább, aki a chuckys (Gyerekjáték) beszólásokkal teli Frost ámokfutását vigyorogva nézi végig, hiába a sok olcsó megoldás, miközben valódi havat nem is láthatunk a teljes játékidő során, elvégre az időjárás sajnos egyáltalán nem kedvezett a stábnak. Hozzáteszem: nagyon érdekelne, mi lett volna a végeredmény, ha az eredeti elképzelések szerint Renny Harlin (Börtönhalál, Rémálom 4., Ford Fairlane, Még drágább az életed, Háborgó mélység) dirigálja le a 30 milliós költségvetéssel betervezett filmet, ám összességében Michael Cooney verziója is egy nagyon szerethető darab – amihez a történetet a rendező/író már ’89-ben papírra vetette.
Érdekesség még, hogy Shannon Elizabeth (testére az Amerikai pite első része után örökké emlékezni fogunk) ebben a filmben kapta meg első komolyabb szerepét, és bár az egyből videóra készült horror-vígjáték a világhírnevet még nem hozta meg számára, mégis elindította őt azon az úton, ami pár év múlva a közismert komédiához vezetett. Jack Frost később, egészen pontosan 2000-ben visszatért egy második résszel, de azon túl, hogy véresebb lett, illetve több halálesetet tud felmutatni, a minőség nem emelkedett, maximum romlott (pláne a CG-nek hála). Persze ez is elhanyagolható szempont, ha figyelembe vesszük, hogy a folytatásban már mini Jackek is megjelennek, a pöttömök pedig tényleg zabálnivalók.
Mint azt már megemlítettem, a Vinegar Syndrome filmjei más kiadásban általánosságban nem nagyon jelennek meg, ez pedig ennél a triónál abszolút igaz, szóval egyéb verziót, ha akarnék, sem tudnék ajánlani. Na de miért is akarnék? Mindegyik film régiófüggetlen DVD+Blu-ray kombóként jelent meg, mindegyiken van angol felirat, továbbá mindegyiknél találhatunk trailert és interjúkat. A Demonoid az amerikai piacra szánt verzión túl a nemzetközileg is elfogadható Macabra című változatot is tartalmazza (kevesebb vérengzéssel és meztelenkedéssel, az eredetsztorit jelentő első két perc hiányával), a Nightmare Weekend is rendelkezik alternatív jelenetekkel, míg a Jack Frostra rendezői kommentár is került. A Demonoid ezeken túl fantasztikus képminőséggel bír, bár az a VS összes kiadásáról elmondható, hogy a kép- és hangminőség terén semmi okunk nem lehet a panaszra. Nem csoda, hiszen mint már szintén említettem, a cég filmrestaurálással foglalkozik.
Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a filmek megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadásokat is megrendeltétek (Jack Frostból ajánlom a fekniset, ami eszméletlenül jól néz ki, plusz nagyon limitált) – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok! Ha pedig véleményetek vagy kérdésetek van, azt természetesen mindenképpen osszátok meg velem és a többi olvasóval.
A filmeket köszönjük a rovatot támogató Vinegar Syndrome-nak!
