Nemcsak azért jó egy ilyen rovatot vezetni, mert felhívhatom a figyelmet szívemnek kedves horrorfilmekre, amik sok esetben fél emberöltőnyi távolságból is képesek meglepetést nyújtani, hanem azért is, mert a világ minden tájáról érkező speciális, ritka kiadványokra is felhívhatom a gyűjtők figyelmét. Volt már itt német cég igényes katalógusa, méghozzá nem is egyszer, hanem egyből kétszer, aztán az angol Screenbound felhozatalát is megtekinthettük, sőt még az amerikai Twilight Time-tól is sikerült bezsákolni egy igen izgalmas triót. Ezúttal pedig az ausztrál Via Vision, a független, de fantasztikus portfolióval rendelkező kiadó kerül terítékre – szeretetcsomagjuk kibontását már egy ideje meg lehet nézni YouTube csatornánkon –, hogy elsőre három régebbi, de annál izgalmasabb filmalkotásról emlékezhessünk meg.
Scream of Fear/Taste of Fear (1961)
Penny Appleby szülei elváltak még a leány gyermekkorában, ezután pedig édesanyjával élt, de annak halála után, édesapja hívására hazatért, hogy vele és mostohaanyjával vészelje át a nehéz időszakot. A kerekesszékben élő lány azonban a szívélyes fogadtatás ellenére idegenül érzi magát a nagy házban, miközben elviekben üzleti úton lévő apjának holttestét is újra és újra meglátja valahol az épületben, ami érthető módon majdnem az őrületbe kergeti. Miközben pedig a nevelőanyja a családi orvossal szövetkezve látomásként, hallucinációként könyveli el ezeket az eseteket, úgy tűnik, egyedül a sofőr, Robert áll Penny mellé, hogy együtt göngyölítsék fel a rejtélyt.
Igen, jól sejtitek, az Amerikában Scream of Fear címen ismert mozi inkább thriller, mintsem horror, ám ezzel együtt is egy méltatlanul elfeledett darab, amit maga Christopher Lee is az angol Hammer stúdió legjobbjaként tart számon (a legjobb rendezővel és sztorival). Nem véletlenül, elvégre a végig komor, sokszor rendkívül feszült pillanatokkal teli filmalkotás kicsit kevesebb mint másfél órás játékideje már-már hitchcocki magasságokba emelkedik, csavaros és intelligens történetét pedig nagyszerű színészek keltik életre.
A Hammer teljesen házon belül összekalapált klasszikusa egyébiránt szinte mindent nélkülöz, ami hovatartozását egyértelműsítené, így a remek Christopher Lee jelenlétét figyelmen kívül hagyva simán mondhatnánk, hogy ez egy nagyszerű mozi Hollywood aranykorából. Pedig az ízig-vérig angolszász produkció Palesztinából érkezett rendezője, Seth Holt még csak egyetlen angol krimin volt túl, munkáját azonban többek között Jimmy Sangster (rengeteg Hammer-film írója és néhány rendezője) könnyítette. A valóban csavaros és izgalmas történet a közkedvelt úriember egyik legjobbja, és milyen furcsa, hogy mindezt gótikus helyszínek, ősi kastélyok, vámpírok és mitikus szörnyetegek jelenléte nélkül sikerült tető alá hoznia.
Persze Clifton Parker hangsúlyos zenéje is sokat hozzátesz az élményhez, nem beszélve Douglas Slocombe zseniális fényképezéséről. A később a Jézus Krisztus szupersztárral, James Bonddal és Indiana Jones-szal örök hírnevet szerző operatőr rendkívül magabiztos kézzel mutatja be a ház legsötétebb zugait, hogy ha fel is lélegzünk néha, a feszültség végig ott motoszkáljon libabőrös tarkónk környékén. A habot a tortán a színészek jelentik, elvégre a gyönyörű, még manapság is aktív Susan Strasberg (Bloody Birthday, valaki?), a szintén nagyszerű alakítást nyújtó Ronald Lewis és Ann Todd egyaránt hozzátesz a végleges minőséghez. Így elmondható, hogy a fekete-fehér Taste of Fear (A félelem íze) beírta magát a filmes történelemkönyvbe, és bár sokfajta kiadással nem rendelkezik, jelentőségéről pedig rengetegen megfeledkeznek (nem szabad elfelejteni, hogy mindössze egy évvel később készült el, mint a Psycho és a Kamerales, avagy úttörőnek is mondható), még ma is kimondottan erős alkotásnak számít. Nem véletlen, hogy felmerült a remake gondolata (a 2007-es Árvaház rendezőjével a gyeplő mögött), ám szerencsére ebből végül nem lett semmi.
The Gorgon (1964)
A XX. század elején egy apró kis európai falu lakóit mitikus szörnyeteg terrorizálja. A legendák szerint ősi monstrum költözött be a közeli kastélyromok közé, ahonnan azóta sem távozott, sőt vígan öldökli az embereket, akik nem tudnak mit kezdeni a halhatatlannak tűnő lénnyel. Amikor pedig egy fiatal lány hal meg, hogy testére megkövesedve leljenek rá a helyiek, az önbíráskodás is megkezdődik a lakosok között, akik nem hajlandóak elfogadni a természetfeletti jelenlétet. Még szerencse, hogy az áldozat szerelmének testvére egy kutatóval összefogva próbál utánajárni a rejtélynek, ami persze szörnyűségesebb, mint azt valaha is gondolnánk.
A The Gorgon minden téren klisésebb Hammer horrorfilm, mint fentebb taglalt társa, így Christopher Lee és Peter Cushing mellett minden szerepel benne, ami egy jóravaló angol horrorklasszikustól elvárható. Persze egyben ez adja meg a báját is, így a viharos kertjelenet például a legerősebb pillanatai közé tartozik, illetve a gótikus hangulat, a sötét kastély is sokat hozzátesz az egyébként kifejezetten ütős atmoszférához. Bevált sablonjainak jelenlétén túl nem is nagyon lehet belekötni a filmbe, ami végig fenntartja az érdeklődést, talán csak két probléma szokott felmerülni a mozi kritikáinál. Az egyik a hibás elnevezés, miszerint Megaira a lény neve, aki viszont az ókori legendák szerint nem a három gorgó egyike volt, hanem az isteni apagyilkosság során elhullajtott vérből született három Erinnüsz, vagy éppen Fúria között találhattuk meg. A másik maga a hajkorona kialakítása, aminél a színésznő élő siklókat javasolt (és ez mennyire jól nézett volna ki…), ám az idő- és a pénzhiány megnehezítette a dolgot, így maradt a mechanikus kígyófejek kicsit béna látványa.
Amúgy viszont a The Gorgon ha nem is kiemelkedő, rendkívül hangulatos, és hozza a Hammertől elvárt minőséget, miközben remek színészek szerepelnek benne. James Bernard házi zeneszerző muzsikája éppen úgy megteszi a hatását, mint Michael Reed remek fényképezése, Terence Fisher rendezői képességeiről pedig számos legendás alkotás tanúskodik, avagy a direktori feladatok elvégzése ezúttal is profi módon zajlott. Hogy a film mégsem vált legendává, az nem meglepő – a korra és stúdióra jellemző vámpírok, farkasemberek, zombik és múmiák között szegény gorgó elveszett, megoldásai nehézkesebbek voltak, pedig szép fényképezése és hangulata akár a legjobbak közé is emelhette volna. Egy-egy jelenetét ma is nagyon jó elnézegetni, de összességében sajnos kárba veszett a nagyszerű mitológiai recept, ami eleve üde színfoltja lehetett volna a korszak horrorfilmes felhozatalának (pedig még a színésznő is majdnem a vérét adta érte, elvégre a végjátékban éppen csak megúszta a valós lefejezést).
Piranha (1978)
Joe Dante filmklasszikusa már sokszor szóba került, ahogy a producer/rendező Roger Corman munkássága is, éppen ezért öröm a ’78-as Piranha jelenléte a Via Vision csomagjában. Bár a film maga nem volt több egy szimpla Cápa-klónnál (vagy mégis, hiszen egyszerre ripoff horror és szatíra), hogy Spielberg horrorjának sikereit meglovagolja, végeredményben pont a rendezőóriás védte meg attól, hogy végérvényesen eltűnjön a feledésben. Maga az alapsztori pedig nem volt akkora szám (katonai kísérletek, pár eltűnt fiatal miatti nyomozgatás, miközben az édesvízre kitenyésztett piráják egy gyermektábor felé veszik útjukat, így megalapozva egy véres tragédiát), hogy sikeresen vigye el a hátán a kasszasiker másolatát. Mégis, a Piranha a mai napig közkedvelt darab, egészen jó színészekkel, ami részben Joe Dante, avagy a Szörnyecskék, a Vérbeli hajsza és az Üvöltés rendezőjének az érdeme.
Roger Corman, a B filmes király (ezúttal is producerként volt jelen) egyébiránt mindent a Cápa sikereire épített, de a forgatás olyan nehezen jött össze és annyi akadályba ütközött, hogy végül a Cápa 2 is elkészült, mire a Piranha megvalósult. A csúszások a pénzhiánynak köszönhetően születtek, emellett a karakterek is meglehetősen kétdimenziós formában kerültek a szkriptbe, amikor pedig végre elkészült a nagy mű, a Universal majdnem tönkretette az addig elvégzett munkát. Hogy a stúdióóriás nem gyilkolta meg a kis halakat, az csak Spielbergnek köszönhető, hiszen a direktor megnézte Joe Dante moziját, érthető módon remekül szórakozott rajta a rengeteg kis kikacsintást felfedezve, és végül megenyhítette a Universal fejeseinek szívét is. Nem véletlen, hogy a két direktor évekkel később többször is együtt dolgozott (pl. Homályzóna és Szörnyecskék).
Bár a Piranha amúgy viszonylag véres, van benne pár igen eredeti speciális effekt, és a mechanikusan mozgatott, fogászati fúróval megoldott, rendkívül frusztráló hangokat kiadó halak is jól végezték a dolgukat, ma már annyira nem működik a recept. Mondom ezt úgy, hogy amúgy nagy rajongója vagyok a mozinak, amit még gyerekként láttam először. Emiatt leginkább a műfaj, a klasszikus horrorok, a stop motion technika (van benne pár fura lény, sőt tulajdonképpen egy régi űrszörny ismerőst fedezhetünk fel) rajongóinak ajánlott, miközben ott a néhol egészen vicces, durván véres remake 2010-ből (már-már szoftpornós jelenetekkel), illetve a folytatása, a 2012-es 3DD. A ’78-as Piranha persze még így is kiemelkedik az átlagból, egyáltalán nem mondható rossznak, de mai szemmel néhol kicsit lassú és bugyutácska, ami miatt nem tudom bárkinek szívből ajánlani.
Nézzük a kiadásokat. Nem véletlenül írtam, hogy a Taste of Fear egy méltatlanul elfeledett klasszikus, elvégre DVD-n is csak az amerikai, kanadai, valamint az angol verziók közül válogathatunk (ajánlom a négyfilmes Icons of Horror Collection: Hammer Films című gyűjteményt), Blu-ray terén pedig még siralmasabb a helyzet. Kékben ugyanis csak a Via Vision kiadványa érhető el, méghozzá angol felirat (az ausztrálok nem hisznek a halláskárosodásban, mivel egyik ottani kiadó sem tesz feliratot a filmjeire) és mindenféle extra nélkül – annyira, hogy még jelenetválasztás sem került a lemezre. A képminőség legalább rendben van, ahogy a hang is. A The Gorgon hasonló sztori, itt is kevés a DVD, Blu-ray terén viszont kettő is a rendelkezésre áll – a Taste of Fearrel egyező Via Vision kiadás mellett Amerikából is megrendelhetjük a Mill Creek verzióját, ami viszont régiózáras, ha minden igaz. A Piranha beszerzése könnyebb feladat: mind a DVD, mind a Blu-ray esetében van választék, ha előbbi esetén nem is nagy (viszont létezik hazai kiadás is), utóbbinál viszont majdnem minden országnak megvan a maga változata, sok esetben angol felirattal is. Ez utóbbi a Via Vision kiadványán természetesen nem szerepel, ellenben a Collector’s Editionre keresztelt Blu-ray egy rakás extrával bír (audiokommentár, werkfilm, interjúk, bakiparádé, képgaléria, trailerek), aminek hála megéri a pénzét.
Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a filmek megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadásokat is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok! Ha pedig véleményetek vagy kérdésetek van, azt természetesen mindenképpen osszátok meg velem és a többi olvasóval.
A filmeket köszönjük a rovatot támogató Via Visionnek!
