Nos, ahogyan az a tegnapi testvércikkben látszódott, elég nagyot lehet csalódni a független horrorfilmekben is, nem kell ehhez hatalmas költségvetésű produkció a pénzre éhes óriásstúdióktól, mindenesetre kinéztem pár másik alig ismert gyöngyszemet is a közelmúltban, amikkel kapcsolatban persze egyből megkerestem az alkotókat. Így jutottam el a 2017-es, tehát rendkívül friss Pool Party Massacre készítőihez is, akiknek kisköltségvetésű horrorfilmje hamar levett a lábamról. Egyszerű a képlet: imádom a nyolcvanas évek slasher mozijait, bírom a visongva, kevés ruhában szaladgáló fiatal lányokkal teli rémfilmeket, amikben valami őrült gyilkos rumlizik, ráadásul a Pool Party plakátja is mutat némi kreativitást – a koponyás, koktélozgatós artwork egyszerűen imádnivaló. Mindezekből kiindulva alig vártam, hogy megnézzem végre a filmet, ami tulajdonképpen negatívumai ellenére sem okozott komolyabb csalódást. Köszönhetően részben az egyszerű alapnak, a szintén nagyon lecsupaszított alzsáner jellemzőinek.
Csajok a vízben
Már a kezdés sem egyszerű… Mrs. Stevens (akit a cosplayes LeeAnna Vamp alakít – többek között szexi Freddy, vagyis inkább Freddyna is volt a lelkem) nem nagyon tud mit kezdeni felhevült testével, felajzott állapotában pedig még a metált hallgató medencetisztítóra is rámászna, ám mielőtt bárkinek is ártani tudna a testében felhalmozott szilikonnal, valaki jól átvágja a torkát. Némi pixelben gazdag intro jön, aztán sikerül megismerni a két főszereplő hölgyeményt, a borzalmasan ellenszenves Blair Winthorpe-ot, valamint egy fokkal szimpatikusabb barátnéját, aki vele szemben úgy viselkedik, mintha ember lenne. Blair szülei lelépnek, jön a többi „barátnak” mondott ribi (egymást nevezik így, sőt cifrábban, szóval úgy érzem, nem ezen történet fogja bemutatni az igazi barátság szépségét), a nagy partizás azonban végig kimerül némi iszogatásban és egymás szekálásában, mígnem az egyik leányzó (akit a pornós Alexis Adams alakít) perverz pasija meg nem jelenik a színen, hogy ezzel tovább rontsa a hangulatot. Aztán mondjuk, oldódik a légkör, köszönhetően egy titokzatos gyilkosnak, aki a szerszámos műhely majd’ mindegyik kellékét kipróbálja egy-egy kisebb vérfürdő erejéig.
Kezdjük a negatívumokkal. A Pool Party Massacre szinte minden elemén érződik a valóság, avagy az, hogy egy kisköltségvetésű, független filmről van szó. A színészek átlagosan nem túl jók (bár sokkal borzalmasabbak is lehetnének, szóval senki sem kaparja le az arcát miattuk), ehhez mérten a legtöbb esetben a párbeszédek is erőltetettek, továbbá a gyilkosságokon is látszódik, hogy nem Tom Savini vagy Rick Baker szorgos kezei munkálkodtak a háttérben. Van vér, vannak műsebek, egy-két jobb megoldást is láthatunk, de na, a legjobb effektek díját idén nem Drew Marvick filmje viszi majd haza. A jó hír? Hogy erre az alkotók nagy eséllyel nem is készültek, semmi mást nem akartak ugyanis, csak egy jót szórakozni, tisztelegni a nyolcvanas évek olyan slasherjei előtt, mint a The Slumber Party Massacre, és ez hála az égnek teljes egészében átjön a 81 perces játékidő alatt.
A legnagyobb bajom a tegnapi filmekkel (Blood of the Tribades és Magnetic) nem az volt, hogy meglátszik rajtuk az amatőr stílus. Nem, a legfőbb bajom az volt, hogy túl sokat akartak a szerzők, még olyan dolgokat is, amikről ők maguk is tudták, hogy náluk nem működhetnek. Felesleges művészieskedés művészi hajlamok nélkül, túltolt elvontság háttér és tartalom nélkül. Ha pedig jól szeretnénk szórakozni vagy szórakoztatni, ahhoz inkább őszinteség és némi szeretet kell. A Pool Party esetében mindez megvan. Mert bár a dialógusok kicsit erőltetettek, a felvételeken pedig látszódik a büdzsé hiánya, ott van helyette a vidám stáb (érdemes megnézni a werkfilmet és a bakiparádét), plusz az író/rendező/színész Drew Marvick rajongása a teljes zsáner iránt. A testfestészetért, metálért és a nyolcvanas évek horrorjaiért rajongó úriembernek nemcsak a szakálla, de az elhivatottsága is irigylésre méltó (nem elfelejtve a ruhakollekcióját a legmenőbb pólókkal – Basket Case, The Thing, Trick ’r Treat, Sleepaway Camp, Halloween). Emiatt szórakoztató a film, amiben még a saját feleségét is képes volt leöletni, méghozzá egészen különleges és látványos módon, amibe aztán a felvétel alatt apait-anyait beleadott a stáb. Ez ám az elkötelezettség, és ilyenkor végül az asszonygyilkosságra sem derül fény.
Lényeg a lényeg, hogy bár a Pool Party Massacre nem az év legjobb horrorja, erre esélyesen senki nem is pályázott az alkotók közül. Helyette inkább csak valami szórakoztató, egyszerű slashert akartak, egy hagyományos, bugyutább horrort karakterek és komoly gondolatok nélkül, ez pedig megvalósult, még némi egyedi ízt is kapott az egész. Utáltam a karaktereket (ilyenkor érezzük a katarzist a hullaszámlálás alatt), imádtam a hangulatot, jókat mosolyogtam és élveztem a filmet, meg a zenéjét, miközben a rendező is belopta magát a szívembe. Ez azért már siker, nemde?
A Pool Party Massacre saját gondozásában jelent meg DVD-n és Blu-ray formátumban, hozzám ezúttal is a kék változat jutott el, aminek a képminőségébe nem lehet belekötni, emellett régiófüggetlen, sőt angol felirat is található a lemezen (rendezői kommentár, werkfilm, bakiparádé, trailer és egyéb extrák – kommentár a színészekkel, kis túra a forgatási helyszínen – társaságában). Kifejezetten ajánlható a minőségi kiadvány, ami rendesen szitázott, nem olcsó másolat, sőt ha kedvünk van hozzá, autogramot is kérhetünk rá a megrendelésnél (nem beszélve a pólóról, amit szintén kosárba pakolhatunk a film honlapján).
Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a film megtekintéséhez, azt még talán meg is rendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok! Ha pedig véleményetek vagy kérdésetek van, azt természetesen mindenképpen osszátok meg velem és a többi olvasóval.
A filmeket köszönjük a rendezőnek, valamint a rovatot támogató stúdiónak, a Floating Eye Filmsne
