Böjti Horrorkamrája: Akinek leolvadt az arca

Miután az előző havi főcikknél (Ideglelés) a The Incredible Melting Man nyert a szavazáson, előre edzettem a lelkem az újranézéshez, mert be kell vallanom, gyerekként igazi traumát okozott a mozi megtekintése. Mint pedig a Jack Arnold duplázásnál is említettem, a Shrinking Man és a Melting Man egy darabig keveredett a fejemben, pedig az előbbi talán inkább dráma, utóbbi pedig eredetileg horror-komédia, még ha brutális effektjei miatt nem is annyira mókás utazás a tudományos-fantasztikum és a gore-ral teli horror földjére. Vagyis inkább a testrészekkel tarkított űrbe, elvégre William Sachs alkotása egy balul sikerült űrutazás túlélőjének kálváriáját eleveníti meg a vásznon, márpedig igen jó érzékkel.

A hihetetlen olvadás

A felvezetés nem sokat teketóriázik, a mindössze pár percig kiélvezhető űrutazás kellemetlen eredménnyel és több halottal zárul, a kísérletet pedig csak Steve West űrhajós éli túl. Noha az asztronauta nem hal bele a kapott sugárzásba, esélyesen azt kívánja, bár ne élte volna túl az utazást, már ha eszénél van, ugyanis teste teljes amortizációba kezd. Bőre és húsa fokozatosan olvad le a csontjairól, a véres masszát pedig csak úgy tudja kordában tartani, ha embereket öl meg a sejtregenerálódáshoz. Agya már csak néhány emlékképet közvetít, egyébként viszont csak funkcionálisan működik, kiszolgálva az alapcselekvésekhez szükséges mozgást, minden más téren viszont a „Melting Man” inkább egy zombira hasonlít, mintsem átlagemberre. Érthető módon a hadsereg szeretné mielőbb megfékezni az elszökött és embereket pusztító szörnyeteget, azonban a titokban tartott nyomozás és keresés többet árt, mintsem segítene – Steve ugyanis szabadon kószálva végez egyre több áldozattal, amíg a rendfenntartás töketlenkedik. 

Komédiából vérbeli (!) horrorba

A The Incredible Melting Man egyfajta remake-je az 1959-es tudományos-fantasztikus horrornak, a First Man Into Space-nek, William Sachs rendezőt azonban a megkésett, radioaktivitást megcélzó kritika és a megnevezett kultikus mű mellett más is komolyan inspirálta. Egészen pontosan az édesanyja munkája, aki egy festékgyárban dolgozott, majd felmutatva a ragadós, színes, szirupszerű anyagot, azt mondta fiának, hogy „na tessék, ebből készíts filmet”. A többi már legenda, még ha nem is minden haladt a terv szerint, miközben maga a produkció komoly pénzhiánnyal küszködött. Mielőtt bárki azt hinné, hogy ez a film egy igazi blockbuster, azért lehűteném a kedélyeket, mivel a ’77-es mozi erősen B kategóriás darab, eredményei viszont minden furcsasága ellenére vitathatatlanok.

Kezdjük azzal, hogy sok minden másképpen alakulhatott volna az eredeti elképzelésekből kiindulva, vagy azt figyelembe véve, hogy Rick Baker effektes eredetileg nem vállalta a produkciót, mert úgy érezte, munkáival abban az időben túlságosan low budget irányba ment el és ezen ez a mű sem segítene. De a legfontosabb, hogy Sachs The Ghoul from Space címen egy a régi horror-képregényeket idéző komédiát tervezett korábban, ami csak a legvégén magyarázta volna meg Steve átalakulását, miközben egyfajta omázsként Romero Élőhalottak éjszakáját vette alapul. Végül a stúdió nyomására vette komolyabbra a stílust, persze komikus elemek, gegek így is maradtak, ami egyfelől néha bizarr jeleneteket eredményez, másfelől kellemes fűszerré lett a kellően nyomasztó moziban.

Ami azonban a legnagyobb előnyére vált a Melting Mannek, az Rick Baker jelenléte, a makeupnak hála ugyanis Steve hihetetlen olvadása látványosan végigkíséri a teljes játékidőt, egyben elborzasztja a nézőt, olyan gore-parádét eredményezve, ami sokak álmait tette tönkre. A speciális ruhába bújtatott Alex Rebar (alig látjuk az arcát, Steve-ként csak pár perc a tényleges szereplése) rothadása szinte kiált egy 4D-s moziért, ahol a szagokat is érezve szó szerint rosszul lehetne a nagyérdemű. Rick Baker korunk egyik legnagyobb varázslója, aki a horrorfilmekben és az igazán nagy hollywoodi produkciókban egyaránt megcsillogtatta tehetségét, ám szinte mindent megelőzve (A kör, A majmok bolygója, Men in Black – Sötét zsaruk, Gorillák a ködben, Thriller, Videodrome, Egy amerikai farkasember Londonban) a Melting Man végül az egyik nagy kiugrási lehetőség lett, ami elhozta számára a sikert. 

Rémálmok okozója

Persze nem csak kettőn áll a vásár, avagy nem kizárólagosan a rendező és az effektes érdemel dicséretet, elvégre B kategóriás mivolta és alacsony költségvetése (az elején az űrfelvételeket úgy kellett kölcsönvenni, sajátra nem volt büdzsé) ellenére a teljes mozi ragyogóan működik. A fényképezéstől kezdve a komor zenéig minden a helyén van, és átlagban véve a színészek is jól teljesítenek, különösen a Ted Nelson dokit (Steve barátja) alakító Burr DeBenning, és a kutatást vezénylő generális bőrébe bújó színészlegenda, Myron Healey. Érdemes megjegyezni, hogy a másfél óra alatt még a Roger Corman istállójából érkezett Jonathan Demme is felbukkan színészként – ez az úriember felelős bemutatkozó munkájaként a ’74-es kultikus sexploitationért, a nőket szadizó Caged Heatért, hogy jóval később, egészen pontosan 1991-ben Hannibal Lecter szerepeltetésével világhírre tegyen szert. Igen, a Bárányok hallgatnak (és a Mandzsúriai jelölt) neves direktoráról van szó, aki csak szívességből jelent meg a vásznon. És persze ne feledkezzünk meg Cheryl Smith fiatal és hetyke cickóiról sem, amik alaposan feldobják a morbidan vicces fényképezős jelenetet.

A mindössze 250 000 dollárból elkészített tudományos-fantasztikus horror végül igazi siker lett, rengeteg filmest megihletett, emlékszem, még az amerikai Fangoria tucatnyi interjújában is fel lett emlegetve, mint a legemlékezetesebb gyermekkori élmények egyike. Nem csoda, hiszen Steve borzalmas átalakulását közel 90 percen át nézni nem egy lélekemelő elfoglaltság, nagyjából ahhoz hasonló, mint amikor szintén gyermekként a folyton hörgő és szenvedő tudóst kellett hallgatni Tonino Ricci 1982-es Bakterionjában (aka Panic). És ha a komikus elemek kicsit enyhítik is az összképet, a lezárás is örökölt valami Romero zombis kultfilmjéből, elvégre ezúttal is egy szomorú, tragikus finálé a részünk, ami ismételten elűzi a komikusabb jeleneteket (egyébként is, inkább a Gyilkos paradicsomokra emlékeztető humor van jelen, nem annyira az Airplane! populárisabb megközelítése). 

Szóval ízig-vérig horrorklasszikusról beszélhetünk, ami itthon persze soha nem vált elérhetővé. DVD-n Amerikából (MGM és Shout Factory), valamint Németországból is beszerezhető, de kit érdekel, mikor az Arrow felújított kiadása bármikor megrendelhető Angliából, ráadásul egy DVD + Blu-ray kombó képében? Audiokommentár a rendezővel, interjú szintén vele és Rick Bakerrel, Greg Cannommal, trailer, Super 8 rövid verzió… de a legfontosabb: vágatlanul, gyönyörű képpel, remek hangzással, angol felirattal került ez a klasszikus a lemezre, ami mindenképpen fontos darabja lehet egy horrorrajongó gyűjteményének. Ha pedig esetleg valaki hozzám hasonlóan szerelmes a német és osztrák mediabookokba, akkor ott a ’84 kiadása, ami angol hang és gyönyörű külső tok társaságában hengerli le a vásárlókat.

Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a The Incredible Melting Man megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadását is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, kicsit lentebb egy szavazással jelezhetitek, mit szeretnétek legközelebb. Augusztus 09-én szerda estig adjátok le a voksotokat, erre pedig a megszokott formában van lehetőségetek. Hamarosan ismét találkozunk (szeptembertől viszont lesz egy kis szünet, hogy időben elkészülhessen a horrormagazin – igyekszem ide is írni, de biztosan kevesebbet tudok majd). Addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok! Ha pedig már láttátok a filmet, birtokotokban van a DVD vagy a Blu-ray, bátran osszátok meg velünk a gondolataitokat – de magáról a műfajról is diskurálhatunk, nincs semmilyen megkötés a témában.