A fent vázolt rövid szösszenet egy tipikus Splinter Cell-pillanat lehetne. A lopakodós játék 2002-ben robbant be a köztudatba és maradt is ott a mai napig -- bár ez a cím manapság már nem teljesen ugyanazt takarja, mint tizenegy évvel ezelőtt.

RAMBO UTÁN OSONVA

A lopakodós akció-kalandjátékok történelme messzire nyúlik. Már az 1981-es Apple II-re megjelent Castle Wolfenstein is tartalmazott nyomokban ilyen elemeket, a műfaj valódi megteremtőjének pedig az 1987-ben MSX2-n debütált Metal Gear tekinthető. Népszerűsége viszont csak 1998-tól kapott erőre, amikor a Konami piacra dobta a Metal Gear Solidot, illetve a Sony az Activisionnal karöltve a Tenchu: Stealth Assassinst; az utóbbi csak Playstationon, az előbbi PC-n is játszható volt. Nem telt el egy év, és jött az újabb sikerbomba; a Thief: The Dark Project FPS nézetbe váltott, és egy középkori tolvaj bőrébe bújtatta a csöndesen gyilkolni vágyó játékosokat. Sikere PC-n is népszerűvé tette a műfajt.

Ekkor látta elérkezettnek az időt az Ubisoft, hogy nekiüljön a saját lopakodós játékának. Nem kockáztattak, mindent bevetettek, hogy lesöpörjék a polcokról Garret mestertolvajt és Solid Sneak szuperkémet: licencelték az Unreal Engine 2.0-t, szereztek egy nagynevű írót, egy híres színészt, és biztos, ami biztos alapon összegyúrták a Thieft játékmenetét a Metal Gear Solid világával.

A JÓ HŐS A JÓ TÖRTÉNETBEN

A sztori, bár Tom Clancy nevével fémjelzik, természetesen a Ubisoft saját alkotása, a híres író csak tanácsadóként segítette a munkát, és ez meg is látszik rajta: a Splinter Cell egy modern kémtörténet, de korántsem olyan kidolgozott és összetett, mint egy MGS. A kiindulási pont: 2004-ben, miután öngyilkos merénylők meggyilkolták a grúz miniszterelnököt, a világ stabilitását veszélyeztető ember került hatalomra, egy bizonyos Nikoladze, aki készen áll Azerbajdzsán lerohanására, sőt, úgy tűnik, szövetségre lépett a kínaiakkal. Hogy szemmel tarthassák, a CIA beépít a kormányába két ügynököt. Mit ad isten, nyomuk veszik, így az NSA (National Security Agency, azaz Nemzetbiztonsági Ügynökség) veszi át a karmesteri posztot, és beküldik legjobb ügynöküket, hogy találja meg az elveszett CIA-s báránykákat, s ha már ott van, derítse ki, mi a frászkarika folyik a nemzetközi kémbizniszben.

Ez az ügynök Sam Fisher, az NSA egyik különleges osztálya, a Third Echelon alkalmazottja. Sam megjelenésekor nagyjából azonnal ikon lett, amihez nem kevesebb kellett, mint Michael Ironside (Csillagközi Invázió, Az emlékmás) fülbemászó hangja, a karakter feszült helyzeteket oldó humora, egy csinos fekete pizsama, és a hárompontos zöld éjjellátó. Érdekes, hogy ezzel az eszközzel Clancy nem volt megelégedve. Szerinte irreális, hogy egy NSA-ügynök ilyesmit hordjon, hiszen az éjjellátó és infravörös funkciók egymásba ágyazása egy nagy és nehéz készüléket eredményezne. Bár végül jóváhagyta, a mai napig úgy véli, hogy Samnek két külön szemüveget kellett volna használnia.

FIGYELEM: RIASZTÓRA LÉPNI TILOS!

A Splinter Cell sztorijához és főszereplőjéhez méltó játékmenet párosult. Mivel Sam az NSA ügynöke, nem csak a sötétben látó szemüveget kapta meg, hanem mindenféle egyéb jóságot. Túlélőcsomagjában van száloptikás kamera, zárfeltörő kézi készülék és lézeres mikrofon is, így lehallgathat vagy kifigyelhet bárkit, s bejuthat bárhová.

Bár a játék alapvetően úgy lett megalkotva, hogy a gyilokeszközök használata lényegében terhes mulatság, azért Sam nem fegyvertelen. Kezdetben ököllel, illetve hangtompítós pisztollyal teheti hidegre a katonákat, később pedig megkapja a multifunkcionális SC-20K kódnevű gépfegyvert, ami ölés mellett bénít, sokkol, van rajta távcső, sőt még minikamerát is kilőhet, amivel feltérképezhetjük a pályaszakaszokat. Ám hiába a csodafegyver, a Splinter Cellben nincs Rambo-üzemmód. Eleve, ha a civilekre akárcsak ráfújunk, tölthetjük vissza az állást, de akkor sem maradunk sokáig talpon, ha komolyabb tűzharcba bonyolódunk. Sam ugyanis kém, nem gyilkológép, így pár golyó után kifekszik.

Szerencsére Sam tudása nagy segítségünkre lehet, mivel igen akrobatikus fickó -- gurul, vetődik, felkapaszkodik a csövekre. A pályák természetesen ehhez lettek összerakva: kilőhetjük a lámpákat, a kamerákat (később ezeket elektronikusan zavarhatjuk), sunnyoghatunk a sötétben, leüthetjük az ellenfeleket, vagy éppen grabancon ragadva a retinaleolvasóhoz kényszeríthetjük őket. Mindehhez azonban igen sok türelem kell, főleg az olyan fejvakarós események esetén, amiket az MI prezentálni képes; például, a placc közepén felejtett hullára oda sem bagózik, de a legsötétebb egérlyukba begyömöszölt, fekete ruhát viselő kollégáját zsigerből kiszúrja. Sokszor látnak meg az őrök, ha a hátuk mögött lopakodunk, máskor az sem érdekli őket, ha kilőjük mellőlük a társukat. Az ilyen kiszámíthatatlan bakik még idegőrlőbbé tudják tenni az amúgy is feszes játékot.

VÁLTOZATOS VÁLTOZATOK

Érdekessége a játéknak, hogy két fő verziója létezik, ami leginkább azzal magyarázható, hogy amíg a PC-s és xboxos változatokat az Ubisoft Montreal, addig a PS2-es és GameCube-os portokat a UbiSoft Shanghai csapata készítette. Más a pályák dizájnja, különbözik a kronológia, mások a szereplők viszonyai. A PC- és Xbox-verzió három bónuszküldetése az orosz anyaföld egyik metrójába vezet, míg a másik két platformon Sam egy orosz erőműben kalandozik, ráadásul PS2-n és GC-n új intró és további extra átvezető videók kaptak helyet. Ennek köszönhetően egyébként a történet is kidolgozottabb, jobb, ellenben a technikai színvonal sokkal gyengébb.

Minden hibája ellenére a Splinter Cell hatalmas sikert aratott. Története, hangulata, egyedisége és Sam Fisher maga szinte egyeduralkodóvá tette a lopakodós akciójátékok műfajában. Sam azóta négyszer tért vissza PC-n (és egyéb platformon), valamint tett egy apró kitérőt PSP-re, idén pedig számíthatunk a hatodik eljövetelére -- igaz, eztán már Mr. Ironside nélkül. De olyan már sosem lesz, mint a legelső részben, amikor három riadó elég volt a küldetés újrakezdéséhez, a fegyverrel pedig több lámpát lőttünk szét, mint embert le.