A Micimackó: Vér és méz nem a saját jogán vált híressé, érdekessé, hanem a körülmények tették azzá. Csupán az élelmes alkotó-producert dicséri, hogy a Micimackó szerzői védjegyoltalmának lejártával lecsapott a kínálkozó lehetőségre, és vászonra vitte Milne megvadult mesefiguráinak történetét (egyébként a sor nem áll meg a Százholdas Pagony lakóinál, hamarosan vérengző vadállattá változik Bambi is, majd Pán Péter támad gyermekekre). Az előítéleteknek megfelelő képet festett a filmről bemutatója előtt a hatásvadász, de nem túl fantáziadús előzetes, amiben igénytelen és jellegtelen filléres horror képe bontakozott ki. Örömmel jelenthetjük hát ezek után, hogy Rhys Frake-Waterfield rendezése több szempontból is kellemes csalódás. Mindenekelőtt nem annyira kisköltsegvetésű produkció, hogy moziban élvezhetetlen vizuális termékké váljon. Mi több, az alkotók mindent elkövettek, hogy néhány tetszetős obszcén slasher sablonnál többet nyújtsanak az érdeklődő nézőknek. Tudtak élni a médiavisszhang által felkínált lehetőséggel, és a közönség hirtelen támadt figyelmétől övezve nem egyszerű, színtelen-szagtalan filmmel rukkoltak elő. Szó sincs róla, hogy a készítők átlépték volna saját árnyékukat, de karikaturisztikus, szemet gyönyörködtetően véres, sőt viszonylag kiszámíthatatlan cselekményvezetésű történet készült. Lássuk, kiknek és miért érdemes beülni a Vér és méz vetítésére.
(A kép forrása: Vertigo Média)
Paródia és olcsó slasher között
A paródia és a könnyed B-kategóriás hatáskeltés határán egyensúlyozó film esetében még az esetleges hibák sem rontanak az összképen. Noha az alkotók végül nem tudták eldönteni, hogy olcsó eszközökből gyúrt vérengzéssel vagy Horrorra akadva típusú blőd karikatúrával kívánnak szolgálni a sikamlós élményt kereső mozinézőnek, a cselekmény különböző részei megállnak a saját lábukon. A mesélő mindig úgy forgatja a film szabályrendszerét, ahogy azt az adott jelenet megkívánja, ezzel együtt pedig több ponton ügyesen játsszák ki az elvárt kliséket. A cselekmény vége felé haladva érkezünk a kiszámíthatatlanabb és emlékezetesebb eseményekhez: a final girl, illetve a rossz arcú déli autószerelők sorsa egyaránt meglepő és szatirikus irányt vesz, míg Micimackó Róbert Gida unszolására nevetséges jelenetben tesz tanúbizonyságot lelki törékenységéről. Nem kell csalódni azért a szabályszerű megoldásokban sem, a film első fele vérbeli trash slasher, nyers élmény cifrább megoldások nélkül. Húsaprítástól, lenge öltözéken át, a legyűrhetetlen antagonista rémképéig, minden építőkocka a helyén van.
Micimackó mint vadállat?
Nem hazudik a film címe, a vér mellett a címszereplő ajkain szüntelen csordogáló sárga mézecske ugyancsak előtérbe kerül, ami ócska jelmezével együtt kellően groteszk hatást kelt. Nem véletlen, hogy ellenfeleik cinikus elszólásokkal szórakoznak az állatkák képtelen kinézetén. A koncepció fontos része ugyanis, hogy Micimackóék Bőrpofára emlékeztető emberszerű jelmezekben flangálnak, sőt emberi értelemmel és érzelmekkel bírnak. Ambivalens megoldás azonban az antropomorfizálás. Ha már beült a moziba az ember, nem hagyja mosoly nélkül a sértett címszereplő „hisztijét”. Ugyanakkor sem az emberszabású állattá alakult Micimackó alakja, sem annak Róbert Gidával folytatott küzdelme nem elég fantáziadús ahhoz, hogy a zárójelenetben gondosan előkészített második részre feltétlen vissza kívánjon térni a néző.
Jóindulattal azt mondhatjuk, hogy Magyarországon régóta nem volt ilyen könnyen és ilyen jó minőségben hozzáférhető trash horror. Míg a hazai szinkron Mikó István narrátori szerepével járult hozzá a végeredményhez, Frake-Waterfield becsületére szóljon, hogy nem elégedett meg a jellegtelen B-kategóriás slasher megoldásokkal, hanem valamilyen módon formabontóvá, különlegessé igyekezett varázsolni immár hírhedt rendezését. Utóbbi a legnagyobb dicséret, amit jelen produkció kaphat.
(A képek forrása: IMDB)
