A sors így rendelte el. Stan Lee még láthatta, ahogy a birodalom, az a színes és élettel teli, rendkívül izgalmas univerzum, amit felépített, lényegében a filmvilágban is a csúcsra jut. A harmadik fázis egyszerűen majdnem mindent ütött, ami eddig a szuperhősök műfajában készült, és Thanosszal olyan főgonoszt, dilemmát, emberi drámákat és tragikus sorsokat sikerült vászonra vinni, hogy azok még a popcorn jelleg ellenére is elérték, hogy negyvenes szerzők, filmkritikusok ott sírjanak a nézőközönség sorai között. Nem én voltam, én nem sírok, te sírsz. Kicsit félő is volt, hogy egy ilyen magasra tett lécet mennyire sikerül később megugrani, az aggodalmak pedig talán nem voltak hiábavalóak, elvégre az ötödik és hatodik fázisnak is megágyazó negyedik fázis nem igazán hozta az elvárt minőséget. Átlagban túltolt, jellegtelen, sokszor értelmetlen, alapvetően felesleges vagy éppen teljesen átlagos filmek és sorozatok készültek, amik közül csak kevés emelkedett ki, és általában az sem annyira, amivel megközelítette volna a második és harmadik fázis közepes minőségét. Számomra leginkább a WandaVízió lett az a ritka kivétel, ami összességében méltóvá vált az előzményhez. Hogy az okokat Stan Lee halálában, a koronavírus-járványban vagy az azt követően kialakult globális állapotokban keressük, az mindegy is, a lényegen nem változtat. Ami biztos, hogy a korábbi lelkesedés ellenére ma már kétszer is meggondolja az ember, hogy mire ül be, ami Marvel. A Kvantumániában azért még bíztam, mert a Peyton Reed jegyezte Hangya-széria ugyan eddig is a könnyedebb vonalat képviselte, de minden esetben hozott egy olyan szintet, ami miatt érdemes volt ismét a moziterembe beülni. De Kang vajon nem tett mindent tönkre, a multiverzumon innen és túl?
(Képek: Fórum Hungary és Port.hu)
Vissza a minibe
Scott Lang (Paul Rudd) éli megszokott, mindennapos életét, mint hős, aki megmentette a világot, majd könyvet írt kalandjairól és élvezi a népszerűséget. Életmódját ezúttal lánya, Cassie (Kathryn Newton) veszi át, akinek többször is gondja akad a törvénnyel, nem tiszteli az apai tiltást sem, sőt mint kiderül, a kvantumvilággal kísérletezik, ami végül – micsoda meglepetés – balul sül el. Ennek apropóján az egész rovarfamília (Scott, Cassie, Hope, Janet és Hank is) az egyszer már sikeresen hátrahagyott, azóta sokat változott, önállóan működő univerzumban találja magát, ahol bizony Janet (Michelle Pfeiffer) igen komoly titkokat hagyott maga után.
Ezek a titkok pedig nem maradnak örökké elfeledettek, és nemcsak a lelkiismeret mélyéről, de a kvantumvilágból is előtörnek – vagy legalábbis előtörnének, hogy ismét hatalmas pusztítás és népirtás legyen a vége. Amit persze Hangya és családja nem engedhet és nem is enged. Felbukkan pár elég hihetetlen figura, avagy a Marvel komikus oldala is elég erőteljesen szerepelteti magát, de emellett a Kvantumvilág eddig soha nem látott, kimondottan látványos területeit is megcsodálhatjuk, hogy a kicsivel több mint két órába nem kevés harc és két igen komoly ellenfél is beleférjen. No és persze Bill Murray, aki itt is haknizik egy kicsit, persze azon a módon, ami mindig jól áll neki. És mi lesz mindennek a vége? Nos, némi látvány- és akció-orgia, ami megágyaz mindennek, ami ezután következik. De hogy ez mennyire jó nekünk, az majd még kiderül.
Ant Wars: Return of the Ant
A Kvantumánia igazából hozza a megszokott Hangya-minőséget, avagy Peyton Reed harmadszor is egy könnyed, itt-ott már-már bugyuta, de igazán kínossá talán soha nem váló, ezzel együtt pedig összességében szerethető filmet tett le az asztalra, ahol végre a teljes család együtt szerepel, mind kitesznek magukért, bár Hank (Michael Douglas, aki az évek múlásával egyre jobban hasonlít édesapjára) viszonylag keveset mutatkozik, ami azért valahol érthető is, mikor inkább a többiekre hagyja a világ megmentésének hálás feladatát. Megmenteni pedig van mit és kit, harcra bőven sor kerül, ahogy világépítésre is, még ha csak kicsiben is. Annyi fajta és formájú lényt láthatunk, olyan színes élővilágot és társadalmat, hogy automatikusan a Star Wars jut az eszünkbe, ebben pedig a főgonosz által felépített és mozgatott hadsereg is kiveszi a maga részét. Néha olyan érzése támad az embernek, hogy a Disney a Star Wars-on kívül is akart egy Star Wars-filmet, amit végül a Marvel-univerzumba ágyazott bele.
És hogy ez rossz lenne? Igazából nem, mert egy látványfilmnek bőven elmegy a végeredmény, ami ennél se nem jobb, se nem rosszabb. A Hangya-karakterek továbbra is szerethetők, a színészek nagyon jól hozzák a megszokott stílust, de főleg Paul Rudd és Michelle Pfeiffer tesz ki magáért, miközben vannak visszatérő arcok is. A Lovecraft földjén főszereplőjét, Jonathan Majors-t a nagy nemezis képében még nem igazán sikerült elfogadnom, de talán majd sikerül jobban beleültetni ebbe a karakterbe. Van néhány túlzásba vitt poénkodás, már-már majdnem kellemetlenné váló helyzet, de igazából végig maradunk azon az ösvényen, amit Peyton Reed már az első, 2015-ös mozifilmmel kikövezett. Egy megtekintést simán megér, pláne jó társaságban, mert látványos és hangulatos, feledhető zenével, de nagy csodát ne várjunk tőle, és bizony nem is az A Hangya és a Darázs: Kvantumánia fogja a Marvel-filmek felé terelni az igényesebb filmnézőket. Ettől függetlenül messze nem rossz, sőt, ha ez lett volna a Marvel 4. fázisának legrosszabbja, akkor minden rajongó rendkívül boldog lehetne. És hogy a fázis hova fut majd ki és milyen minőségben? Tippre mindenképpen gyengébben teljesíthet, mint a második és harmadik, de azért bízom benne, hogy a Disney-nél is összekapják magukat, hogy minden stáblista végére odakerülhessen a “Stan Lee emlékére”, amit szerintem az alkotó is megérdemelne, ha közben nincs miért szégyenkeznie.
- A Hangya és a Darázs: Kvantumánia
- Rendező: Peyton Reed
- Játékidő: 125 perc
- Hazai bemutató dátuma: 2023. február 16.
- Forgalmazó: Fórum Hungary
