Nehéz helyzet elé állítja a nézőt és a kritikust is a Marvel, hiszen futószalagon gyártott termékei alig-alig különböznek csupán egymástól. Ebben a közegben felüdülés némi színt, korábbiaktól eltérő megoldásokat, új történetet, egyáltalán történetet látni. A Fekete Párduc 2 kellemes meglepetésként érkezik a Negyedik Fázis végére, az egész felvonás egyértelműen legjobb darabja, a Doctor Strange 2 mellett. Végre egy történetmesélő, narratív alkotás, ami mer érzelmeket mutatni és állításokat tenni. Nem lépi át a saját árnyékát, de kelleténél hosszabb, két óra negyven perces játékideje ellenére is lehet élvezni cselekményét. Ryan Coogler rendezőnek van mondanivalója a halálról, a gyászmunkáról és a nagyhatalmi poltikai státusz rendeltetésszerűen jelentkező árnyoldalairól. Meglepő, mennyi eltérő habitusú karaktert állít vászonra, akik különböző motivációik mentén sok szálon futó cselekményt szerveznek. A nyitánytól, egészen a fináléig izgalmasan váltakoznak a rivális felek képviselői között megoszló jelenetek, ez a Fekete Párduc 2 legvonzóbb része, ezért érdemes jegyet váltani rá.
(A kép forrása: Port)
Majdnem poltikai thriller
A Doctor Strange 2 jeleneteinek koreográfiája, látványeffekteket felülmúló vizuális fogalmazásmódja miatt vált sikeressé, míg a Fekete párduc 2 dramaturgiája miatt különb társainál. Egymás mellett szövögetett történetszálai, mondanivalója, valamint a nem pusztán verekedő bábu gyanánt felvonultatott karakterei miatt nézhetőbb a legtöbb szuperhősfilmnél. Nem futtatják ki, nem ásnak a mélyére, de politikai thrillereket idéző szóváltások és cselekményelemek szegélyezik a Wakanda, légy áldott! szkriptjét. Az embert leginkább az bántja, hogy ebből a kerettörténetből sokkal árnyaltabb, feszültebb, izgalmasabb és mélyebb thrillert is lehetett volna keríteni. A párbeszédek az általánosságok szintjén mozognak, a lélektani hullámzásokat pedig gyatra színészvezetési fogásokkal ábrázolják az alkotók. Az érzelmeket nem érvekkel vagy fokozatosan felépített színészi mozgásokkal, gesztusokkal, esetleg környezeti képekkel és a fények árnyalataival fejezik ki. A kínos, primitív megjegyzésekkel tarkított és erőltetett csipkelődések, valamint a hirtelen támadt üvöltözés és könnyek útján kifejezett harag képezi a két végpontot, amik között az egyes szituációk drámai íve csapong. Mégis, ezek a hiányosságok azért érződnek, mert legalább vannak karakterek, akik puszta kinézetükön és szuperejükön túlmenően hordoznak vágyakat, motivációkat, akik között konfliktusok alakulnak ki, ellentéteikből pedig történet épül. A Fekete Párduc 2 azon kevés Marvel film közé tartozik, aminek akad mondanivalója, gondolatokat közöl és érthető, hogy miért készült el.
(A kép forrása: IMDB)
Akciódramaturgia híján
Ha azonban a dramaturgiánál tartunk, a harcjelenetekből fájóan hiányzik az átfogó koncepció. Nem a CGI és a lassítások teszik az akciófilmet. Jelen műben sajnos kiszámítható a legtöbb összecsapás, holott például a végső ütközetet – a cselhez folyamodó wakandai hadtest révén – akár több fordulattal is vázolhatták volna az alkotók. Érdemes elővenni a régi Star Wars-trilógiát vagy a nyolcvanas-kilencvenes évek akcióthrillereit, zsarufilmjeit (pl. 48 óra, Halálos fegyver, Drágán add az életed). Utóbbiakban akár háromnegyed órán át vagy teljes filmen keresztül folynak – alkalmanként zárt térben – összecsapások, túszjátszmák, bosszúhadjáratok, szökések. Jelen esetben sajnos kizárólag a látványtól várják a néző elégedettségét. De ha már a látványra helyezik a hangsúlyt, legalább kevesebb CGI-t használnának, esetleg láthatatlan módon tennék (ahogy Nolan, Fincher és Guy Ricthie alkalmazza az effekteket). Spórolhatnának a lassításokkal is. Az ilyen snitteknek három célja lehet: 1.) vagy el akarnak mélyíteni egy érzést, gondolkodni hívnak a hosszan kitartott képek, mint a Zabriskie Point ominózus jelenetében, 2.) vagy a lassítás révén fokozzák a feszültséget a bekövetkező tragikum előtt, 3.) de az akciószínészek ügyes mozdulataira, életveszélyes mutatványaira is felhívhatják a figyelmet általuk. Nem lövünk le semmit, ha eláruljuk, hogy az új Fekete Párduc epizód egyik lehetőséget sem választotta. Inkább olyan vizualitást igyekszik vászonra varázsolni, puszta látványosság gyanánt, mint amit a játékok nyújtanak. Csakhogy a film nem vetheti alá magát más művészeti ág fogalmazásmódjának. Hőseink teljesen életszerűtlen mutatványai sem emelik a színvonalat, ezek túlságosan elrugaszkodnak a valóságtól. A Top Gun 2 nem is olyan régen, néhány hónapja mutatta be, hogyan kell légiakciót és kalandtörténetet filmre vinni – az ott tapasztalt pezsdítő izgalom és meseiség teljesen hiányzik a Fekete Párcuc 2-ből.
A Negyedik Fázis záróopusza nem hazudtolja meg magát, tipikus szuperhősmozi. Az emberben ismét feléled a vágy egy kínos párbeszédeket, gyerekes személyiségrajzokat, felszínesen egymásba turmixolt zenei programot és proli elszólásokat nélkülöző blockbuster iránt. Aminek láttán nem kell takargatnia a szemét vagy felnevetnie a cselekmény több pontját. A Fekete Párduc 2 során a hirtelen és irracionális módon ingadozó érzelmek, illetve a végtelenül giccses jelmezek fölötti töprengések a leginkább szembetűnő hibák. Ugyanakkor nem lehet elmenni a történet általános állításai mellett: többek közt a velünk élő gyarmatosításról, a konfliktusokat tápláló bosszúhadjáratokról, a politikai konfliktusok kétarcúságáról, a szembenálló felek párhuzamosan meghúzódó igazságairól és a világhatalmi törekvések eleve elhibázott koncepciójáról szól a Wakanda, légy áldott! Dicséri a produkciót, hogy képes különböző karaktereket felsorakoztatni, általuk más-más érzelmet és lelkiállapotot megjeleníteni – Winston Duke M’Bakuja és Lupita Nyong’o Nakiája emlékezetes figura marad. Karakterfejlődéssel ugyan már nem bíbelődtek az írók, a három-négy cselekményszálat viszont nem csak a Marvel produkciók mércéjéhez viszonyítva futtatják ügyesen egymás mellett. A Fekete Párduc 2 olyan képregényadaptáció, amit érdemes egyszer megnézni. A franchise-rajongók számára különösen örömteli, hogy végre olyan konfliktust láthatnak csütörtöktől a mozikban, aminek a folytatására is kíváncsiak lesznek.
