Amikor az ember beül egy szuperhősfilm vetítésére, bár jóhiszeműen és prekoncepció nélkül várja az aktuális művet, az esetek többségében szinte ugyanazt az élményt kapja, ezért pontosan ugyanazokat az idegesítő formai és tartalmi hibákat veszi észre. A Black Adam kapcsán fölösleges volna részletesen felsorolni azt a sok mindent, amit évi öt-tíz alkalommal amúgy is megtesz a kritika. Tekintve, hogy jelen műben – a műfaj megszokott jegyein túl – egészen hihetetlen alkotói mulasztásokat is bőven találni, érdemes inkább ezeken, a professzionális filmgyártás berkeiben szokatlan elemeken elidőzni. Legkésőbb a játékidő felére világossá válhat a nézőben, hogy az alkotóknak a műben látható szuperhősök felsorakoztatásának szándékán kívül semmilyen elképzelésük nem volt a koncepciót illetően. Ezért tűnhet úgy néhány látványos baki vagy logikátlanság láttán, mintha nem tudnának filmet készíteni. Ebben az esetben elképzelések és a tartalom teljes hiánya miatt szenvedhettek, hogy nyögvenyelősen elénk tárjanak egy egészestés történetet.
(A kép forrása: Port)
Koncepció nélkül
Kezdjük az apróbb problémákkal. Először is érdemes nem íróasztalnál centire megszerkesztett – mondjuk a kizsákmányolás természetére vonatkozó – politikai kiszólásokat a hősök, de főképp tizenéves kölykök szájába adni. A Black Adam láttán kínai történelmi musicalek vagy II. világháborús német eposzok szövegvilága sejlik fel a nézőben, ami igényes alkotó számára aligha hízelgő megállapítás. (Azt a csekélységet most engedjük is el, hogy az Egyiptomra emlékeztető városkában valamiért mindenki hibátlanul beszél angolul). Ugyanakkor az iménti, még mesés környezetben is meglehetősen életszerűtlennek ható mondatok legalább felvetnek gondolatokat (például az USA világhatalmi szerepét illetően), mert egyébként csak az üres fecsegés zajlik a vásznon. Az egyik legfőbb gond, hogy valójában nem írták meg a karaktereket. A nézőnek elképzelése sincs, hogy melyik figura milyen személyiség, miért kéne bármelyikkel azonosulnia vagy egyik-másiknak szorítani, feszült szituációban fájdalmain osztozni, a vetítőteremben elérzékenyülni. Ha épp nem püfölik egymást, akkor általában vagy akciótervet egyeztetnek, vagy elvont fogalmakról (pl. szabadság, múlt, hősiesség) ködös falvédő bölcsességek hajtogatása segítségével monologizálnak. Illetve néhol befér néhány rendkívül erőltetett és primitív szituációs poén a szövegkönyvbe. Klasszikus párbeszéd, cselekmény- vagy karakterépítő beszélgetések lényegében el sem hangoznak. Tulajdonképpen története sincs a filmnek. A Black Adam teljes sztoriját és mondanivalóját képtelenség volna néhány mondatnál hosszabban fejtegetni, az is leginkább csak az eseménysorozat felvázolása lenne. Teljes kérdőjel támad az emberben azt illetően, hogy mit néz, minek ül ott a moziban, egyáltalán tart-e valamerre a film.
(A képek forrása: IMDB)
Alapvető hibák
Nem kevésbé feltűnő hiba, szuperhősfilmes mércével viszonyítva is azt mondhatjuk, hogy egészen logikátlan a forgatókönyv. Teljesen ad hoc módon váltakoznak a helyszínek, jönnek az egyes epizódok közti átmenetek. Ötletszerűen bukkannak fel a rosszfiúk, a jófiúk vagy épp az utca népe (ami egyébként a játékidő során fél órákra képes teljesen eltűnni, majd hirtelen a semmiből visszatérni a kamera elé). Sokszor úgy cselekednek a karakterek, hogy a cselekmény szerint egyébként nem is lehetnének tisztában valamilyen körülménnyel vagy eseménnyel. Ilyen alapvető írói szarvashibákkal talán az Álom.net szolgált utoljára. Végül, de nem utolsó sorban zavaró kontraszt alakul ki a végtelenül dagályos hangvételben ábrázolt hőstörténet és az epikusnak tűnő eseményeket rendre megszakító, hétköznapias megnyilatkozásokra emlékeztető, teljesen komolyan vehetetlen részek között. Az idősebb karakterek iránt csakis fizikai erejük és életkoruk miatt érezhetünk tiszteletet, a tini harcosok pedig még annyira sem szolgálnak példával. Különösen érdekes Atom Smasher alakja: a fiú igazán tanulatlan, de totálisan átlagos figura. Még együgyű beszólásai is annyira jellegtelenek, hogy ostobaságaival nem bánt meg senkit. Valamennyi karakter érzelmi intelligenciája és szókincse, kivétel nélkül, olyan, mintha alsós kisgyerekek játszanának egymással. Egyre élesebben vetődik fel a kérdés, hogy Hollywoodban tulajdonképpen kiknek, milyen közönségnek készítenek filmeket. Nem csoda, hogy a film önreflexív poénokon keresztül saját magát is kiröhögteti a közönséggel. Már csak az a kérdés, hogy ha az alkotók ilyen véleménnyel vannak saját munkájukról és hőseik komolyan vehetőségéről, akkor miért küldték vászonra a Black Adamet.
A Black Adam helye a DC univerzumban
Ha el akarjuk helyezni Jaume Collet-Serra (Az árva, Góóól 2) rendezését a szuperhősfilmek egyébként sem túl acélos táborában, a korábbi nívós produkcióit másodvonalas Marvel-másolatokra cserélő DC univerzum darabjai között, színvonalát és mondanivalóját tekintve messze a Wonder Woman mögé, CGI-sűrűségét nézve pedig az Aquamannél szerényebb pozícióba sorolhatjuk, de a történetszövés folyékonyságát vizsgálva is az egyik legszéttartóbb és legértelmetlenebb opusz a műfaj tárházából. Kizárólag egyvalamit tud felmutatni a produkció: rettenetesen sok pénzből készültek vizuális effektjei. Ennek ellenére még csak nolanesen vagy villeneuve-ösen letaglózónak sem nevezhető a Black Adam képi fogalmazásmódja. Egyrészt nincs karakteres vizuális stílusa. Másfelől hiába úszik színkavalkádban a vászon és izeg-mozog, zakatol megállás nélkül a kamera, ha az ábrázolt akciójelenetek – az elsőtől az utolsóig – mind kiszámíthatók, valamint koreográfia és belső fordulatok híján végtelenül unalmasak.
Lehetne másképp is
Az az igazság, hogy a DC (és a Marvel) lényegesen kevesebb pénzből, vagyis kisebb kockázat mellett készíthetne jelentős bevételt termelő filmeket, ha esetleg CGI-effekttenger helyett tehetséges forgatókönyvírók és rendezők szerződtetésére fordítanák műveik költségvetését, valamint nem kizárólag egyetlen szubkultúrát kívánnának megszólítani blockbustereikkel. Ez már rég nem a Spielberg-Zemeckis típusú pezsgő ifjúsági mozik és varázslatos, eredeti koncepción, nívós történeten (!) alapuló hollywoodi mesék világa. Míg az Álomgyár nagyköltségvetésű trash produkciói révén a rönk szélére sodródott az utóbbi évtizedben, a szélesebb közönség előszeretettel keresi a streaming platformok kreatívabbnál kreatívabb munkáit. Jó volna, ha ez a folyamat megtorpanna, és döntően nem olyan alkotások kerülnének műsorra a mozikban, amiket régen csak a téka alsó polcáról kölcsönözhettek ki a Zs-kategória szerelmesei. De ha már professzionális trash-filmezés, az legalább tényleg legyen professzionális vagy jellegzetes, heves érzelmeket kiváltó trash élmény. A Black Adam egyik sem igazán. Bár a kortárs trendeknek megfelelően grandizóus, buta és gagyi film, a DC univerzum többi opuszánál jóval érdektelenebb és céltalanabb alkotás.
