George Miller a filmvilág egyik legérdekesebb lelkületű alakja, akitől igazán sosem tudja a néző, hogy mit is várjon. Amikor épp nem a Mad Max univerzumot bővíti újabb szédületesen dinamikus akcióepizódokkal, a legkülönbözőbb zsánerű, általában kifejezetten érzelmes és könnyed rendezésekkel rukkol elő. Friss munkája modern Aladdin variáció, ami korábbi művei közül talán Az eastwicki boszorkányokhoz hasonlítható leginkább, amennyiben öntudatos nő és kissé elhamarkodott módon megidézett varázslatos lény furcsa kapcsolatát mutatja be. A Háromezer év vágyakozás azonban teljesen önjáró film, amit Miller többi művétől és a klasszikus Aladdin sztoritól is érdemes elválasztani (el sem hangzik a filmben a mitikus dzsinn neve). Eddig csak a Bud Spencer-féle feldolgozásnak sikerült a jól ismert klasszikus történet helyett valamilyen más ízt (is) felmutatni, jelen produkció pedig annyira egyedi, hogy még szegény, de talpraesett fiúról sincs szó benne. Csak a három kívánság és a vágy marad.
(A kép forrása: Facebook, Big Band Media)
A történetmesélés önfeledt öröme
Az igényesebb vámpírtörténetek sajátja a halhatatlan lét árnyalt bemutatása, hogy micsoda fájdalommal jár, amikor egy természetfeletti lény halandóval esik szerelembe. A háromezer év vágyakozás alapos betekintést nyújt ebbe. A dzsinn olyan ízes, fantáziadús mesélő, hogy bár a forgatókönyv nem kifejezetten koherens, és afelől is komoly kétségei támadnak a nézőnek, hogy hova, merre tart a cselekmény, de jóformán az örökkévalóságig tudnánk hallgatni színes, fordulatos történeteit. Szinte a bőrünkön érezzük a medigézett korok hangulatát és a helyszínek szagát. Tökéletes összehangban erősíti egymást a kép és a narráció. Írói és rendezői bravúr, amit a vásznon látunk. De nemcsak az öröklétbe zárt szellemet, hanem különböző korok különböző női alakjait is megismerjük a film során, akik mind más intellektussal és más vágyakkal viszonyulnak varázslatos szerzeményükhöz, a dzsinnt rejtő vázához. Az egyetlen összekötő kapocs a különböző fejezetek és a négy ábrázolt nő között, hogy a vágy végül mindannyiukat veszélybe vagy bánatba sodorja.
(A képek forrása: prorom.com)
Szerelem, szerelem
És ezen a ponton lép be a történetbe a kissé hideg, zárkózott, magányos, csakis a tudománynak élő hősnő, aki a jelenkorban talál rá a bűvös kancsóra. A film apró (nem is olyan apró) szépséghibája, hogy végül nem sikerül tisztán megfejteni Alithea személyiségét. A kamera előtt mindvégig zárkózott, magába forduló személy marad, nem engedi közel magához a nézőt. Ennél kicsit többet is bemutathattak volna az ő mélyen elásott szenvedélyéből, elvégre az még a legvisszafogottabb emberből is előtör néha. Amit viszont az ő sajnálatos sorsán keresztül is gyönyörűen vázolnak az alkotók, hogy a szerelmet kicsikarni, erőszakolni, kényszeríteni nem lehet. Hasonlóan erőteljes metaforáját látjuk ennek a megkövülő dzsinn alakjában és a flashbackekben felbukkanó nők történetében, mint amikor a szerelmi bájital és Merope Gomold gyermekeként megszületik a bájos szörny, a lelkiismeret nélküli Voldemort. A háromezer év vágyakozás fantasztikus karaktereken és sokféle ember életén keresztül mutatja be, milyen irracionális dolog a szerelem. Milyen illékony és milyen kényes körülmények között tud csak hosszú távon egészséges mederben maradni egy kapcsolat. A film üzenetével persze vitába lehet szállni, az viszont kétségtelen, hogy rendkívül átélhető módon fejti ki gondolatait a szerző.
A háromezer év vágyakozás pontosan olyan film, amit címe is jelez. Egyrészt bámulatos történelmi szituációkban, különleges díszletek között fordul meg a kamera. Illetve minden apró felvonásban olyan heves emberi érzelmekről hallunk tanmesének is beillő történeteket, mint a sóvárgás, a kéj- és hatalomvágy, a félelem, a bosszú és az irigység. George Miller gyönyörű stílusban festi mozivászonra ezt a rengeteg szenvedélyt, szinte fel sem akar állni a néző a vetítés végén, még hallgatná tovább az újabb és újabb sztorikat. A kissé széttartó részeket egy közös mondanivaló fűzi össze: a szerelmet és a vágyakat fölösleges hajszolni. Minél jobban markol valamit az ember, annál több és annál hamarabb csúszik ki az a kezei közül. Keleties hangulatú, buddhista szellemiségű filmet látunk, amiről ugyanakkor kritikusan le kell jegyeznünk, hogy a korábbiakkal ellentétes tartalmú zárójelenettel búcsúzik. Az örök vágyakozást és természetes velejáróját, a fájdalmat, bánatot mutatja be igen átélhető módon. Csak kevés mese ennyire mesés, igaz, itt happy end helyett csak méltóságteljes elfogadás marad a hősnő részéről.
