Álmodni sem lehet szebb rendezői bemutatkozást Jordan Peele 2017-es debütjénél. A Tűnj el! izgalmas, stílusos, friss és a közvéleményt aktuálisan foglalkoztató kérdést középpontba szegező pszichohorror volt. A színészből lett direktor azóta még mélyebbre ásott a műfajban, a rejtélyes sztorik mesélőjévé vált és modern köntösbe öltöztetve hozta vissza a gyermekkorunkban oly intenzíven magunkba szívott klasszikus hollywoodi filmnyelvet. Rendezői és írói részvételével készült mozijai, a Mi és a Kampókéz, illetve a tévében újraindított Alkonyzóna című természetfeletti jelenségeket kutató műsor azonban több kritikát is kapott a művek átgondoltságát, letisztultságát, koherenciáját illetően. Csütörtökön debütáló horrorjában Peele egyesíti korábbi munkáiban fellelhető stílusjegyeit és tematikai elemeit (pl. rejtélyes és transzcendens rémmese, titokzatos antagonista, látványos díszletek, társadalomkritikus nézőpont, a színesbőrű lakosság és a fiatal generáció helyzetére való reflexió), ám eddigi legfésületlenebb módon tárja azokat elénk.
(A kép forrása: Port)
Szerkezeti problémák
Jordan Peele alkotásait kifejezetten élvezetes nézni. Külalakjukat tekintve a legjobb értelemben véve nevezhetjük klasszikusnak, kommersznek, professzionálisnak, habkönnyűnek filmjeit. Olyan társadalmi és nemzedéki témákkal hozakodik elő, amit más fősodratú kortárs blockbusterek nem tárgyalnak, mondanivalóját pedig igyekszik izgalmas körítéssel tálalni. Ha szekvenciákra bontjuk friss rendezését, a Nem igényes és egyszerre izgalmas opusz. Összességében azonban kibogozhatatlan katyvasz. Sajnos beigazolódtak a közönség és a kritika előzetes félelmei, ismét kaotikus végeredményt tett le az asztalra a tehetséges rendező. Széttartó gondolatotokat futtat párhuzamosan, ráadásul tömérdek misztikus szimbólummal színezi a történetet – legyenek azok látványos tárgyi elemek vagy sejtelmes, félbeszakadt cselekményszálak –, amitől még átláthatatlanabbá válik a közönség számára a koncepció. A fejezetekre bontott cselekményépítés, bár jól mutat, alkalmazását semmi nem indokolja. Csak összezavarja a nézőt, aki természetes módon értelmet keres az egyes alcímekben. Üdvözlendő, hogy Peele-nek van felismerhető szerzői kézjegye, visszatérő vizuális és dramaturgiai elgondolásai, valamint társadalmi problémafelvetései (ez még az írói és produceri felügyelete alatt készült Kampókézre is vonatkozik), de csupán első munkája során sikerült ezeknek megfelelő vázat találni. A Tűnj el! többé-kevésbé kerek története óta egyre zavarosabb művekkel rukkol elő. Elsőfilmes rendező módjára igyekszik minél több gondolatot belezsúfolni forgatókönyveibe.
Nulladik típusú találkozások
Ha megpróbáljuk dekódolni a történetet, több témafelvetéssel találkozunk. Megjelenik egyrészt a professzionális szórakoztatóipar kritikája. Felsorakoznak a média- és filmvilág jellegzetes figurái, tehetségtelen vagy középszerű, tenyérbemászó, nárcisztikus, számító és rögeszmés alakok. A fontosabb konceptuális elem az összeesküvéselméletek és népi babonák parodizálásának szándéka. Ezúttal az ufóhívők és a médiában parádézó csodalátók kerülnek a kritika középpontjába. Valószínűleg nem a XXI. század sajátja a földönkívüliek iránti érdeklődés, de az internet mély bugyrai kapcsán aktualizálható a téma. Ugyanakkor érthetetlen, hogy miért nem jelenik meg markánsabban a nyilvánvaló karikaturisztikus szándék. Alig néhány snittben tetten érhető az irónia, miközben rettenetesen komoly hangvételt üt meg a film. Talán nem is a megfelelő karaktereket vonják a paródia célkeresztjébe, a kifigurázandó főhősök ugyanis alapvetően nem ellenszenves, esetlen, buta vagy szánni való emberek.
Mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni, hogy milyen irányba vezessék filmjüket. Utóbbira kézenfekvő példa az állatok szórakoztatóiparban való alkalmazásának bátortalan tematizálása: a kiemelt szerepbe állított lovak és az expozícióban (nyitányban) felbukkanó majom kontextus nélkül lebeg a forgatókönyvben. Sajnos még a fő téma, vagyis az égbolt megszállott kémlelésének karikatúrája sem fogja át a produkciót. Leginkább a Harmadik típusú találkozásokhoz lehetne hasonlítani a jelen opuszt, az egyébként kiváló Spielberg és kiváló Zsigmond Vilmos rendkívül unalmas és felszínes klasszikusánál azonban sokkal vontatottabb és kaotikusabb filmmel van dolgunk. Az 1977-es sci-fiben legalább világos ösvényen halad a cselekmény, még ha nem is túl érdekfeszítő története. Élhetünk a gyanúperrel, hogy a Harmadik típusú találkozások és a Nem legfeljebb csak az amerikai nézőknek jelent szórakozást. A tengerentúli média talán hemzseg a szenzációhajhász, nyilvánvalóan gyerekes csodajelenségektől, Európában viszont ez már közel sem olyan közkeletű jelenség.
A Nem kifejezetten igényes opusz, amit a játékidő nagy részében jó nézni. Peele munkái alatt általában olyan érzése támad az embernek, mintha az erdő közepén, egy tábortűz körül ülne összekapaszkodva barátaival, miközben valaki társadalmi vonatkozással is bíró megmagyarázhatatlan vagy horrorisztikus történeteket olvasna fel egy rejtélyes könyvből. A Nem hangulata, hatáskeltő mechanizmusa hibátlanul működik, más téren azonban nem vizsgázik jelesre a produkció. Peele valószínűleg maga sem tudta pontosan, hogy mit akar kezdeni a filmmel. Annyi gondolatot hordott össze a két órás játékidő során, hogy a vetítés végén a néző tanácstalanul próbálja összerakni a mozaikot, illetve egyáltalán megtalálni az átfogó mondanivalót. A széttagoltságot hűen demonstrálja, hogy a Nem legkönnyebben kivehető állítása, leginkább előtérbe tolt cselekményszála, vagyis a népi babonák szenzációs médiahajhászása is csupán töredék szelete a szkript egészének. A körvonalazhatatlan koncepció és a főhősök csapongó, akár elő sem vezetett motivációi miatt egyre közönyösebben figyeli a néző, ami a vásznon folyik. Jellemző, hogy a dramaturgiai csúcsponton azonnal véget is ér a film – A-kategóriás produkciótól ritkán látni ilyet. Summa summarum, Jordan Peele korunk egyik legjobb hollywoodi mesélője lehet, ha valaki kerek forgatókönyveket ad végre a kezébe. A Nem azonban olyan feneketlen maszlag, mint a történet rejtélyes antagonistája.
(A képek forrása: IMDB)
