Címe alapján kamasz fiúk különleges kalandját várhatnánk a Csodálatos teremtményektől, holott a moziban már a nyitány során sötét, nyomasztó világ tárul elénk. Európa közepén az ember nem is feltételezné, hogy olyan mélyszegénység, kulturálatlanság, kilátás nélküliség és legfőbbképpen erőszak tombol Izland nagyvárosaiban, vagy legalábbis bizonyos negyedekben, mint amit Gudmundur Arnar Gudmundsson rendezése elénk tár. Aztán amikor már teljesen hatalmába kerítené az embert a rosszérzés, a film erőszakosságában is mindig képes valami szépséget mutatni hőseink naiv, bárdolatlan, durva, de végtelen őszinte és szoros barátságáról. Nagyon különleges történet a jövő csütörtökön mozikba kerülő opusz, fésületlensége ellenére megragadó élmény. Szakadatlan cikázunk a stilizált, lírai és a kíméletlen, realisztikus jelenetek között. Az egyetlen zavaró körülmény, hogy végül több kérdéssel, mint válasszal távozunk a moziból.
(A képek forrása: Vertigo Média)
Tömény agresszió
Ebben a filmben olyan mértékű fizikai erőszak és durvaság jelenik meg, ráadásul egészen deprimáló és feslett környezetben, amivel filmélményei során talán csak egyszer-kétszer találkozik az ember. Hiba lenne Izlandra korlátozni a tinédzserek közti erőszakos jelenségeket, hiszen az amerikai tinihorrorok, a Netflix népszerű spanyol sorozatai (pl. Elit, Control Z), Az osztály típusú iskolai lövöldözős sztorik vagy a fiatalok és az alvilág összefonódását felvázoló olasz művek (pl. Baby, Ragadozók, Chiara története) alapján jóléti országokban kifejezetten súlyos korprobléma az iskolás korúak közti agresszió. Egyaránt találkozni ezzel a jelenséggel tehetős és a társadalom peremén élő családokban. Jelen mű azt sugallja, hogy a külvárosok és a mélyszegénységben élők között törvényszerűen jelentkezik a testi erőszak, ami automatikusan átvándorol a kisebbekre is – ezt hivatottak igazolni például a híradós betétek. Ugyanakkor a befejezésre semmivel sem kerülünk közelebb ahhoz, hogy honnan ered az Izlandon egyre inkább elharapódzó erőszakhullám. Az is kétséges, hogy egyáltalán mikor játszódik a cselekmény, hiszen a tárgyi világ alapján a 2000-es években járunk. De akkor vajon miért most készült ez a szociografikus látleletnek is beillő film?
A hatodik szeretetnyelv az erőszak
Sajnos semmilyen közelebbi mankót nem kap a néző, ami által azonosítani tudná, hogy honnan törnek fel az erőszak körei Izlandon vagy hőseink életében. A nehéz családi körülmények csak egy-két hős esetében indokolják a szélsőségesen agresszív kirohanásokat, az általános gimnáziumi és utcai agressziónak nem látjuk sem eredőjét, sem végpontját. Túlzónak tűnik és kontextus nélkül tárulnak elénk a film sűrű, durva eseményei. A film egyetlen tisztán követhető pontja a nehéz sorsú fiúk közti viszony, akik a test nyers nyelvén fejezik ki törődésüket és szeretetüket egymás felé. Utóbbi viszont olyan abszurd és őszinte érzés, hogy egészen megszépíti, szinte spirituális szintre emeli a látottakat. A fájó pont csupán az, hogy a készítők nem foglalják keretbe, nem adnak irányt a történetnek. Személyes drámaként lehet értelmezni a művet, egyéb vonatkozásai viszont megfoghatatlan gondolatfoszlányokként lebegnek a film alatt és a zárósnitt után is.
Kontextus nélkül
Rövid távon nehéz helyre tenni azt a súlyos érzelmi élményt, amit a Csodálatos teremtmények jelent. Ha szűkebbre vonták volna az alkotók a koncepciót, és egyszerű iskolai szituációt, kizárólag személyes történetet mutatnának, egységesebb lenne és érthetőbb volna az egész produkció. Ehhez képest több témával hozakodnak elő, amiket csak in medias res felvet a forgatókönyv, de végül nem kapcsol hozzájuk konklúziót. Teljes társadalmi látleletet próbál húzni a film, aminek során hőseink családi diszfunkcióikat napi szintű verekedéssel vezetik le, homoerotikus pillanatok is felsejlenek, illetve igyekszik érinteni a kábítószerhasználat árnyoldalait. Sajnos csak utóbbiról körvonalazódik valamilyen állítás végül: a sztereotipikus fiatalkori fantáziálgatásokat folyékonyan kapcsolják össze az operatőrök a drog hatására felbukkanó látomásokkal. Könnyedén csúszunk át a romantikus vágyakat és gyönyörű álmokat megjelenítő snittekből az elkeseredett, sőt félelmetes jelenetekbe. Nem preventív jellegű, nem is életszerűtlen, egyszerűen, de világos módon tárul elénk az agresszív környezetben felcseperedő gyerekek lelkiállapota. Háttérben megbúvó, de fontos és találó része ez a műnek.
A film címét még csak helyre teszi az ember (bárdolatlanságuk ellenére csodálatos kamasz fiúkat látunk a vásznon), lírai és kegyetlenül nyers jelenetek közt cikázó cselekményéből is ki lehet hámozni valami mondanivalóféleséget (kietlen körülmények között egymásba kapaszkodó tiszta szívű fiúkat látunk). A zárlat azonban nemhogy konklúziót vonna, olyan elrugaszkodott, ami teljes zavart kelt a nézőben. A Taxisofőr mintájára a legvéresebb és kilátástalanabb jelenetsor után egész felszabadult, csendes, harmonikus zárlat következik. Szinte ironikusnak tűnik a befejezés, álomvilágba csöppenünk, csakhogy semmilyen filmes eszköz nem utal arra, hogy kettős beszédet folytatnának az alkotók. Mégis mit üzen az a súlytalan állapot, ami hőseink halálközeli, bűnös élménye után az utolsó percekben rájuk szakad? Egyszerűen csak meg kell látnia a nézőnek az embert a durvaságok mögött? Szeretnie kell a nehéz sorsú, de jóra való fiúkat? Nem tudom, hogy van-e olyan, aki válaszokkal távozik a moziból vagy legalább szívesen újranézné a Csodálatos teremtmények című helyenként rettenetesen nyomasztó izlandi felnövéstörténetet, abban viszont biztos vagyok, hogy egyszer érdemes átélni.
