Jövő csütörtökön mozikba kerül egy nem túl izgalmas vagy tartalmas, ám rendkívül emlékezetes film, a Rimini. Ulrich Seidl rendezésének előzetese pont olyan, mint maga a film is. A főhős személyisége és ocsmány, szánni való életmódja vonzza az ember tekintetét, a cselekményből viszont hiányzik a dinamika és a szélsőséges témához illő erős konfliktus. Nem beszélve a nyomasztóan sivár vizuális megjelenésről. Nevezhetjük kihagyott ziccernek is a Riminit. Számtalan amatőr vagy kezdő alkotó készített volna tízszer izgalmasabb és tanulságosabb mozit a lecsúszott, meghízott, nárcisztikus, akaratgyenge, kényszeresen hazudozó, alkoholista, egykor mérsékelten sikeres osztrák táncdalénekesről. Ha elképzelünk egy mulatós sztárt, aki mára kizárólag a nála húsz évvel idősebb nők és az olasz tengerpartra a téli szezonban látogató kisnyugdíjasok fantáziáját mozgatja meg, sokkal érdekesebb történet íve bontakozik ki. Lássuk, mi működik a filmben és mi hiányzik belőle.
(A képek forrása: Vertigo Média)
Az egyik legemlékezetesebb filmhős
Ami egészen bizonyos, hogy nincs néző, aki valaha elfelejti a Rimini főhősét. Michael Thomas kiváló karaktere szinte tálcán kínálja magát, hogy pszichológiai elemzések csámcsogjanak visszataszító személyiségéről. Ritchie Bravonak nincs egyetlen barátja sem, nem tud kommunikálni, képtelen beszélgetni. Kizárólag hangzatos verssorokat hajtogat rajongóinak és szexuális partnereinek az őszinte érzelmekről és a magasztos pillanatokról. A színpadon kívül, távol nyugdíjas hallgatóitól, egyetlen hétköznapi vagy baráti mondatot nem hallunk tőle. Leginkább infantilis módon danolászik – az Ujjak magnóval köröző félkegyelmű piti gengszterére hasonlít. Ráadásul Ritchie ugyanabban a koszos, szakadt ruhában lebzsel heteken át. És ha mégis beszélgetésközeli szituációba keveredik, erre természetesen kizárólag ittas állapotában kerülhet sor, egyetlen téma jön a nyelvére, a legordenárébb szexuális kalandok felidézése. Megrázó látni, hogy egy nem teljesen tehetségtelen és valamikor talán kifejezetten jóképű, erős testalkatú, megnyerő orgánumú férfi ilyen mélyre süllyed.
A konfliktus nélküli film
Az a fő probléma Seidl rendezésével, hogy Ritchie Bravo megdöbbentő élete végül nem halad semmilyen irányba. Néhány ikonikus kép – például az Egy hét kultikus szemetes rugdosós jelenetét idézi a levitézlett főhős bankautomatával folytatott hivalkodó „vitája” –, ennél többet viszont nem tud felmutatni a film. A hamarosan hazánkban is vászonra kerülő Vörös rakéta sok tekintetben párhuzamba vonható a Riminivel, csakhogy ott nem pusztán a nyomort dokumentálja a kamera, hanem mondandója is akad a rendezőnek. Jelen műből jóformán hiányzik a konfliktus vagy legalább a konklúzió, amikor a főhős sorsa megpecsételődik vagy más irányba fordulna. Nem beszélve arról, hogy lényegesebb ércesebb módon is bemutathatták volna a naplopó kujon hétköznapjait és éjszakáit. Ha Seidl, európai szerzői filmes pompájában, nem ragaszkodott volna megrögzötten a hosszan kitartott állóképekhez, lényegesen színesebb pillanatokat is átélhetnénk a moziban. Olyan nyers a film képi világa, hogy az már nem koherenciát kölcsönöz a látottaknak, hanem gátolja a történet szabad folyását.
Noha a hosszú játékidő viszonylag hamar lepörög, nincsenek igazán üresjáratok a cselekményben, annál több az elszalasztott lehetőség vagy zavaros részlet. Az egyetlen konfliktus rendkívül mondvacsinált és életszerűtlen, pedig a semmirekellő apa életében évtizedek múltán felbukkanó lány koncepciója érdekes és feszültséggel teli lehetett volna. Se róla, se a főhős családjáról nem igazán tudunk meg semmit, ahhoz képest viszont túl sokat szerepelnek. Didaktikus, a történethez sehogy sem tartozó magányos töltelékjelenetekkel akasztják meg a cselekményt. Például az alzheimeres nagypapa öntudatlan karlendítéssel és harmincas évekből származó idézetekkel botladozik az idősek otthonában. A film azonban hiába állítja szembe vele bevándorlók között élő unokáját, bántó módon nem kapcsolódik semmilyen gondolat a súlyos tartalomhoz, ellentétpárhoz.
Apró probléma, hogy a cselekmény pontos ideje sem tisztázott, pontosabban a rendező keze alatt összecsúsznak az erre utaló jelek. Egy ideig úgy tűnik, hogy a kétezres évek második felében járunk (vajon miért készít valaki kisrealista művet marginális jelentőségű tizenöt évvel ezelőtti dolgokról?), majd teljesen indokolatlan módon felbukkannak a bevándorlók. Rettentően zavaró, hogy minden második snittben látni őket, de nincs semmilyen funkciója szerepeltetésüknek. Ritchie Bravo nem konfrontálódik velük, illetve a szírek személyiségét nem ismerjük meg. Szinte bábuként vannak oda helyezve a kamera elé. Vagy burkába bújva nyomorognak egy lépcsőaljban, vagy lakókocsijuk körül ücsörögnek. Mivel semmi nem indokolja jelenlétüket, különösen érthetetlen a zárlat is. Persze érdekes fantáziakísérlet, amint az enyhén xenofób Ritchie ráébred, milyen kényelmes számára, ha a „villájába” beköltöző tucatnyi bevándorló ingyen főz és takarít, ugyanakkor zavaros az utolsó néhány perc. A Rimini tipikusan az a mű, amiből nagyon éles karakterdráma vagy dinamikus és sziporkázóan vicces európai szerzői film születhetett volna. A rendkívül erős alapszituáció és a nagyon karakteres főhős köré viszont csupán egy savanyú, jellegtelen és céltalan forgatókönyvet sikerült felhúzni.
