A lassan nyolcvan éves kanadai rendező munkássága nem mondható egysíkúnak. Nevét a nagykönyvbe a műfaj szubzsánerének tekinthető testhorrorokkal írta be (A légy, Videodrome, eXistenZ), az elmúlt években viszont valamivel könnyedebb vizekre evezve olyan filmekért volt felelős, mint a Sigmund Freud életének egy szeletét bemutató Veszélyes vágy, a Cosmopolis, vagy épp a Térkép a csillagokhoz. Hosszú kihagyás után most visszatért ahhoz, amihez elviekben a legjobban ért, kérdés, hogy tud-e újat mutatni egy olyan témában, amit évekkel ezelőtt épp ő maga járatott csúcsra.
Kép forrása: Bloody Disgusting
A Crimes of the Future-nek már a felütése is magában hordozza ennek lehetőségét. A disztópikus jövőben az emberiség egy része már nem érez fájdalmat, és a fertőző betegségek eltűnése miatt az általános higiénia is okafogyottá vált, hisz nincs kórokozó, amitől tartani kellene. „Köszönhető” mindez az emberiség által felhalmozott szemétnek, ökológiai pusztításnak, melynek leglátványosabb mellékhatása (a fentieken túl), hogy egyes emberek teste elkezd új, működését és funkcióját tekintve ismeretlen szerveket produkálni (a filmben Felgyorsult Evolúciós Szindrómaként hivatkoznak a jelenségre). Az, hogy ezek az új mutációk az evolúció következő lépcsőfokát jelentik, vagy csupán egy zsákutcát, az a tudomány által nincs egyértelműen tisztázva, mindenesetre a perverzió egy teljesen új formáját teremti meg ez a felállás, méghozzá a nagyközönség elé tárt operációk formájában. A kíváncsi tekinteteket ugyanis vonzzák a színpadi előadásként levezényelt sebészeti beavatkozások, a magukra avantgárd művészként tekintő egykori orvosok (legalábbis jobb esetben azok) és alanyaik pedig szép összegeket akaszthatnak le egy-egy „mutatósabb” performansz után.
Kép forrása: The Verge
Ilyen furcsa páros Saul Tenser (Viggo Mortensen) és Caprice (Léa Seydoux) is, akik lényegében a férfi szervezete által rendszeresen kreált tumorok (jobb szó híján, hisz szerepük nem ismert) látványos eltávolításával keresik kenyerüket – a versenyhelyzet miatt pedig egyre merészebb ötletekkel előállva teszik mindezt. A film története lényegében a következő nagy dobásuk körül forog, melynek központjában egy, az anyja által megölt gyermek holttestének nyilvános felboncolása áll, mely nemcsak a pénz miatt, de tudományos szemmel is érdekli az egykor valóban sebészként dolgozó Caprice-t. Állítólag ugyanis a fiú az első ember, aki örökletes úton volt képes megemészteni a szintetikus anyagokat, ez pedig áttörést hozhat a gyorsan változó antropológia (embertan) terén. A készülő show morális dilemmájának bemutatása (mégiscsak egy gyermekről van szó) mindkét szereplő szemszögéből jól sikerült, a cselekmény egyéb szegmenseiről ugyanakkor nem mondható el mindez.
Kép forrása: MUBI
Kezdve azzal, hogy szinte minden más szereplő motivációja ismeretlen, cselekedeteik pedig kontextus nélküliek. Az új szervek nyilvántartásáért felelős két bürokrata, Wippet (Don McKellar) és Timlin (Kristen Stewart) még illik a képbe (bár viselkedésük sokszor nem igazán érthető), de a háttérinformációk szinte teljes hiányában a cselekmény nagy része kimondottan random és csapongó. Bekerül a képbe egy radikális társaság, akik arra szoktatták a szervezetüket, hogy csak a műanyagot fogadja be, az ellenük küldött nyomozó pedig Tensert szánja beépített embernek. Viszont kettejük előtörténete is teljes homály, így ez a szál lényegében súlytalan, konklúziót nélkülöző, ahogy a többi mellékvágány is csak lóg a levegőben, és van belőlük még legalább három. Nem segít az inkoherencián az előadásmód sem. Persze remekül reflektálnak a teátrálisan előadott dialógusok a film központi elemére, épp csak nézni, hallgatni nem túl jó őket, pláne, hogy a kelleténél több rébuszt és felesleges művészieskedést tartalmaz a forgatókönyv. Színészileg pont ezért a két főszereplő is csak helyenként tud kibontakozni, a stábból ténylegesen egyedül Kristen Stewartot tudnám kiemelni, viszont az ő karaktere jó, ha kapott nettó tíz perc játékidőt, tehát még az Oscar-jelölt színésznő jelenlétét is csalódásként éltem meg.
Kép forrása: Cutting Edge
A világépítés nélkülözése fájó pont ugyan, viszont a film legnagyobb hibája mégsem ebben, hanem premisszájában, valamint a testhorror megvalósításában keresendő. „A sebészet az új szex.” – hangzott el a promóciós anyagokban. De bármennyire is jól csengő ez a szlogen, ha a befogadó képtelen átérezni, pláne, hogy a film sem tesz túl nagy erőfeszítéseket ennek eléréséhez. Megpróbálja ugyan Cronenberg új szintre emelni Julia Kristeva abjekció (olyan dolgok, melyek egyszerre vonzzák és taszítják az embert) fogalmát, de a jelen társadalmunktól annyira messze áll az, hogy az élveboncolást a tényleges nemi aktussal említse egy lapon, hogy csupán kapufát talált ez a koncepció – nálam legalábbis biztosan. Mindemellett a megvalósítás is hagy kivánnivalót maga után. Egyrészt kevés jelenet van, ahol ténylegesen be van mutatva az „aktus”, másrészt a díszlet és kelléktár is kifejezetten művi, a szerencsére kevés helyen használt CGI pedig egyenesen pocsék. Példának okáért Pálfi György 2006-os Taxidermiájának hírhedt utolsó jelenetét, ha valaki képes volt végigülni, akkor a Crimes of the Future egyetlen képkockája sem jelent majd gondot.
Csalódásként éltem meg a mester új filmjét, de a kritika negatív hangvétele ellenére az összkép azért messze nem tragikus, maximum kevesebb a vártnál. A társadalomkritika, ha nem is túl élesen, de jelen van, ami mindenképp pozitívum. Hangulatát tekintve ugyancsak nem lehet panasz az alkotásra, a szemétben tobzódó utcák, romos épületek remekül érzékeltetik az új társadalmi berendezkedés romlottságát, miközben a tagadhatatlanul H.R. Giger munkássága által inspirált berendezések jelzik, hogy a jövőben járunk, épp csak nem utópiában. Howard Shore zenéi is a bőr alá kúsznak, miközben néhány beállítás valóban művészi, már-már festményszerű. A történet fő vonala, annak etikai kérdéseivel pedig teljességgel rendben van, kár, hogy túl sok mellette a redundáns, céltalan elem. Nagyobb volt tehát a füstje, mint a lángja Cronenberg új mozijának, de a végeredmény inkább közepes, mintsem ténylegesen rossz. A bevezetőben említett klasszikusokkal a háta mögött viszont ez így is kevésnek bizonyult a visszatéréshez.
