Amikor bejelentették az Elvis Presley életét feldolgozó mozit, félelemmel teli várakozással tekintettünk a produkcióra. Az életrajzi műfaj főként félresikerült, sablonos és férc művekkel gazdagította Hollywoodot, Baz Luhrmann rendező (Rómeó és Júlia, Moulin Rouge!, A nagy Gatsby) személye azonban általában garanciát jelent a minőségre. Az Elvis nyitánya el is hiteti a nézővel, hogy különleges alkotást lát. A játékidő első harmada olyan színes, dinamikus, lendületes és tartalmas, mintha egy letisztult Adam McKay (A nagy dobás, Alelnök, Ne nézz fel!) filmet néznénk. Érdemes példát venni Luhrmanntól, aki előszeretettel alkalmazza az osztott képernyő csodálatos megoldását. Illetve inspiráló látni, amint a direktor mer mai zenéket is használni bizonyos helyzetek aláfestéseként, ami által a kortárs néző is jobban beleélheti magát a történetbe. Sajnos a film minden erénye elhalványul azonban az expozíciót követően, utána ugyanis rettenetesen hosszú, vontatott, dramaturgiailag szervezetlen, semerre sem tartó vizuális illusztrációja következik Elvis életének. Az egyszerű eseménytörténet nem szolgál tanulságokkal, nincs igazán mondanivalója, ezáltal a legunalmasabb zenész életrajzi filmmé válik, pedig e tekintetben bőven akadnak riválisai az elmúlt évtizedekből.
(A kép forrása: Port)
Az élhetetlen ötvenes évek
A jó életrajzi film kulcsa, hogy nem a főhős biográfiáját illusztrálják mozgóképen, hanem a karizmatikus figura kapcsán egy-két jelentős témát – például a tehetség vagy a korabeli viszonyok kérdését – állítják elénk az alkotók. Jelen műben az amerikai polgárjogi küzdelem és a régi világ feszítő prüdériája kerül terítékre. Meglehetősen magas érzelmi hőfokon átélhető a cselekmény. Világossá válik, hogy Elvis zenei értelemben kevéssé jelentős, elsősorban popkulturális ikonként fejtette ki hatását. Ma már szinte nem találkozhatunk a médiában azzal a konzervatív világgal, ami a XX. század első felének és közepének Amerikáját mélyen átitatta. Ezért is fontos, hogy ez a film tűpontosan bemutatja, mennyire elviselhetetlen hasonló merevségű rendszerben, börtönszerű társadalmi viszonyok között felnőni. Az ember nem politikai szándéktól hajtva, hanem ösztönösen szakítja szét a béklyókat, kezdi rázni a csípőjét, üvöltve énekel vagy vágja fel a lábát a zongora tetejére – aminek láttán a korabeli amerikai tévénéző mélységesen felháborodott, sokan morális alapon börtönbe záratták volna a táncos lábú, hangoskodó zenészeket.
(A kép forrása: IMDB)
Céltalanul
Sajnos igen hamar kifogyott a muníció a történetből. Általános iskolás olvasónaplókra emlékeztet a forgatókönyv, amikor tőmondatokban kell összefoglalniuk a kisdiákoknak regényeket. Ez történik jelen opuszban is filmes eszközökkel. Pusztán Elvis jelenléte, életének, koncertjeinek, betegségének és válásának eseményszerű bemutatása nem teszi élvezetessé a látottakat. Ráadásul nem tudjuk, miért romlik meg a viszonya családjával, vagy miért kedveli őt annyira környezete, zenei gondolkodásmódjáról vajmi kevés derül ki (az is a nyitányban látható). Ami a film fő vállalása – ezzel indul ugyanis a cselekmény –, a két főhős, vagyis a sztárénekes és menedzsere rapszodikus kapcsolatába sem nyerünk igazán betekintést. Teljesen logikátlan a forgatókönyv karakterábrázolása. Miközben Elvis életének fordulópontjait nem, csak azok következményeit látjuk, Tom Parker producer, aki egyben a film narrátora is, kedélyes azonosulható üzletembernek mutatja magát, hogy aztán az epilógus szövege hazárdírozó élősködőnek láttassa őt.
Elég nehéz summát vonni a film alapján, ugyanis jelen forgatókönyvben Elvis személye felcserélhető lenne bármilyen alulról érkező, később hatalmasat bukott sztárral. Semmi olyat nem látunk, amit más életrajzi munkákból ne ismernénk már alaposan, kezdve az első szárnypróbálgatásoktól, a siker csillogó évein át, egészen a változó kor beköszöntéig és a leromlott egészségű, hedonista művész haláláig. Arra sajnos végképp nem reagál a film, hogy miként válhatott az egykori lázadó a rock and roll konzervatív alakjává és a hatvanas-hetvenes években a fősodratú amerikai szórakoztatóipar közönségének legféltettebb kincsévé. Talán mégsem volt annyira lázadó, inkább hidat képezett különböző társadalmi csoportok között? Zeneileg mindenképpen, erről a film kiváló nyitánya tanúskodik. Nagy kár, hogy nem ott ért véget a cselekmény. Baz Luhrmann technikailag pontosan tudja, hogy kell szemrevaló filmet rendezni, ezúttal viszont fájdalmasan hiányzik egy nívós forgatókönyv a produkció mögül. A három monológgal, archív felvételekkel és más lassított képekkel, szöveges epilógussal és a vége-főcím alatt elszavalt dalszöveggel tarkított zárlat hűen összefoglalja az egész mű problémáit. Minden idők legpompázatosabb mementóját kívánták állítani Elvis Presley-nek. Csakhogy ez a több mint két és fél órás film – tartalom és koncepció híján – nem az a szobor, amit egy ikonnak emelni érdemes.
