Holnap országszerte mozikba kerül a Jurassic World új epizódja, a korábban trilógiafinálénak kikiáltott Világuralom (Dominion). Már csak a Jurassic-univerzum fontosabb szereplőinek összeboronálása miatt is izgatott lehet a közönség, a film pedig valószínűleg meggyőzi majd a Universalt, hogy folytassák a szériát. Ugyan bőven találni kivetni valót Colin Trevorrow rendezésében, a legtöbb kortárs blockbusternél kifinomultabb produkciót látunk, ami végig pengeéles és izgalmas marad. A lehetséges utódját korábban megnevező direktor ismét bizonyította, hogy ért a sok szálon futó dramaturgiai szerkesztéshez, szereti az érzelmes történeteket, illetve érdekes dilemmákkal képes gazdagítani a sci-fi műfajt.
(A kép forrás: Port)
A Nagy Csapat visszatér
Elsősorban a Chris Pratt, Bryce Dallas Howard, Sam Neill, Laura Dern és Jeff Goldblum közös jelenése miatt vártuk a premiert. Klasszikus filmszériák esetében a régi és az új szereplők ünnepélyes keretek között megszervezett találkozása általában rosszul sül el. Elrettentő példaként említhető a közelmúltból a Szellemirtók legutóbbi felvonása, míg a műsoron lévő filmek közül a Dumbledore titkaiban történt hasonló: a Harry Potter spin-off alkotói szembeszökő erőltetettséggel igyekeztek összefésülni sokféle karaktert. A Világuralom írói azonban – a Sikoly alkotóihoz hasonlóan – pontosan tudták, hogyan kell végrehajtani a „reunion-műveletet.” A siker kulcsa, hogy valamennyi fontos karaktert fenyegetés alá vonja a forgatókönyv, így céljaik érthetővé, tetteik motiválttá válnak. Kezdetben, az expozíció első fél órájában fennáll a veszélye, hogy a túl sok helyszín miatt nem tud kellően belemélyülni a cselekmény izgalmaiba a néző, de szerencsére teljesen letisztult marad a történetvezetés. Sőt a párhuzamos, egymás tükörjeleneteiként is felfogható események szépen keresztezik egymást a történet közepén. Trevorrow a régóta ígért őskori nyitányt sem átallott kivágni, nehogy túlbonyolítsa az amúgy is apró szekvenciákból felépülő nyitányt. Okos húzás volt továbbá – blockbuster mércével számítva – szabad teret engedni a színészeknek. Valamennyi főszereplő megtalálta a maga útját és szerepét a filmben. Dern és Howard az elnyűhetetlen gondoskodó anya, Goldblum a rocksztár, Chris Pratt pedig a mackós apa és kalandor archetípusát öltötte magára.
(A képek forrása: IMDB)
Giccs
Tartalmát tekintve több ponton kifogásolható, sőt giccsesnek nevezhető a film. A helyenként negédes párbeszédek, a szuperhősfilmeket idéző álfilozofikus narráció és a végjáték „ember-dínó érzékenyítő” képsorai nem válnak a produkció javára. A teljes körű happy endhez való ragaszkodás is hamisnak tűnik. Roland Emmerich 1998-as rossz emlékű Godzillájához hasonlítható a film alapelve, miszerint a jók csapatából és a legalább egy mondattal rendelkező ártatlan karakterek közül nem halhat meg senki. Rendkívül feszült menekülés szekvenciák váltogatják egymást, mégis sokszor szembetűnő az a körülményeskedés, amit az erős és dinamikus dínók bemutatnak, csak hogy ne kelljen azonnal lecsapniuk bizonyos áldozataikra. Egymással, erkölcstelen karakterekkel, illetve az arctalan alakokkal kíméletlen módon elbánnak a ragadozók, amikor azonban egy főhős kerül velük szembe teljesen eszköztelenül, inkább addig vicsorognak rá, míg az ki nem vágja magát szorult helyzetéből. Súlyos hibája a filmnek továbbá a főgonosz pongyolán kidolgozott karaktere. Nem ismerjük indíttatásait, ráadásul nem tűnik igazán sátáni vagy rejtélyes alaknak. A gyenge ellenlábas miatt kevésbé feszült a történet. Összehasonlításként: a Jurassic Park vele párhuzamba vonható alapítóját világos külső jegyekkel, mozdulatokkal és egy hangzatos szállóigével ruházta fel annak idején Steven Spielberg és Richard Attenborough.
Hatást gyakorol
Colin Trevorrow rendezése kétségkívül erős mentális és vizuális hatást gyakorol az emberre. Egyfelől egészen a fináléig terjed az aprólékosan megtervezett, suspense-ban gazdag menekülésjelenetek sora. Több erőteljesen horrorisztikus szituációt látunk, amihez a cselekmény helyszínéül szolgáló dzsungelszerű erdő és az egykori bánya labirintusosan kanyargó útvesztője kiváló táptalajt nyújt. Az alkotók figyeltek arra, hogy sokféle dínó fajt láthassunk, akik a Godzilla Kong ellen mintájára összemérhetik erejüket. Különösen a Giganotosaurus felbukkanására koncentrálnak az alkotók. Akik gyerekkori kedvenc ragadozóikat akarják látni a mozikban, értékelni fogják a filmet. Érdemes megemlíteni a 3D-s vetítés látványosságát, bár a speciális képminőség nem emeli meg jelentősen az élményt (a szemüveg kényelmetlenségét pedig továbbra sem sikerült kiküszöbölni). Végül, de nem utolsó sorban szólni kell egy technikai jellegű problémáról: manapság egyre általánosabb tendencia a blockbusterek hangerőszintjének bántó emelkedése, ami nem a mozi, hanem a produkció döntése. Utóbbi főleg a zenei betétekre vonatkozik, a zajok-zörejek hangdinamikája a nagyobb mozikban tökéletesen kivehető és elősegíti a nézői élményt.
A Világuralom fő erényei a karakterek sorsának ízléses keresztezése, kiélezett suspense-szituációk szakadatlan ábrázolása, illetve gondolatébresztő állításai. Éles kritika éri a kvázi-monopolhelyzetbe került innovációs multicégeket és ellenőrizhetetlen státuszukat. Az alkotók politikai korrupciót feltételeznek a háttérben. Trevorrow figyelmeztet a bolygó ökoszisztémájának megzavarásából származó veszélyekre, a génkísérletek beláthatatlan következményeire, végül pedig felhívja a figyelmet az állatokkal való harmonikus együttélés ideájára. Arra sajnos nem tér ki pontosan a film, hogy mi lehet az emberiséget veszélyeztető ragadozók szerepe a Földön, illetve a tudományos innováció helyes útjáról sem esik szó. A Világuralom ígéretesebben indul, mint ahogy végződik, a fenti állítások ugyanis többnyire a játékidő elején fogalmazódnak meg. Giccses happy endre való törekvése is sokat csorbít a történet élén, ami főleg Spielberg klasszikusához mérten lehet zavaró. Összességében azonban, amit a film vállalt, teljesíti. A rajongóknak alighanem tetszeni fog az új Jurassic World epizód.
