Ha Hollywoodban közönségszavazást tartanának, hogy a közönség kinek az életében szeretne leginkább elmerülni, Keanu Reeves után nem sokkal Nicolas Cage következne valószínűleg. A cselekményt szabdaló kiszólások és az önleleplező történetek fénykorában utóbbit sikerült is megnyernie a Lionsgate-nek, hogy eljátssza saját magát egy parodisztikus hangvételű filmben. A kétarcú színész, aki az elszánt és az infantilis férfi karakteréből él harminc éve, a tavalyi Pig után ismét egy különleges, rendhagyó művel jelentkezik. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya Milan Kundera-i címe az év egyik legizgalmasabb moziját ígéri, végül azonban nem sikerül megugrania a magasra emelt lécet.
(A kép forrása: Port)
Nic Cage csak testben van jelen
Nem mintha korábban nem akadt volna példa rá – a Roger nyúl a pácban, Brian de Palma munkássága, Az emlékmás vagy a Vissza a jövőbe trilógia például népszerű kísérletek voltak –, mostanában egyértelmű tendencia a populáris filmszcénában az egyszintű dramaturgia megtörése. Multiverzumok, párhuzamos létsíkok, metautalások és nyílt önreflexió szervez egyre több forgatókönyvet. Utóbbi elemek humorforrásként szolgálnak, illetve egész egyszerűen izgalmasabb horizontot tárnak a XXI. századi néző elé, mint egy hagyományos történetmesélő film. Látszólag ezen koncepcióra épül Tom Gormican Hollywood-kritikus rendezése is, ugyanakkor a legmegdöbbentőbb dolog A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyával kapcsolatban, hogy igen csekély mértékben aknázza ki a film a főszereplő adta lehetőségeket. Az érdekelvű filmipar, a nagyzoló művészvilág, az infantilis rajongói kultúra és a népszerű műfajok hitelességének kérdése előkerül, ugyanakkor teljesen lényegtelen a történet szempontjából, hogy egy valódi sztár játssza a főhőst. Az alkotók vajmi kevéssé használták ki a Nicolas Cage személyében rejlő lehetőségeket, holott a film koncepciója a fentebb vázolt metautalásokra épül. Ez a mulasztás vitathatatlanul hiányérzetet képez a nézőben.
(A kép forrása: IMDB)
Metatér
Tom Gormican munkája szórakoztató alkotás, viszont nagyobb a füstje, mint a lángja. Az elmúlt időszakban három fontos metaszintű utalásokra épülő film került moziba – a Minden, mindenhol, mindenkor, a Doctor Strange az őrület multiverzumában és jelen alkotás –, ám egyiknek sem sikerült olyan önfeledt utazásra csábítania a nézőt, mint amit egy ilyen többrétegű műtől várnánk. Valami mindhárom produkcióból hiányzott. Sajnos Nic Cage csapata mert a legkevésbé kísérletezni a cselekmény szétszabdalásával, a mozis illúziót megtörő kiszólásokkal és egyéb alternatív eszközökkel. Néhány példa összehasonlításként: Guy Ritchie az Úriemberekben százszor ügyesebben férkőzött be egy kívülálló szemüvegén keresztül a bűnözés világába, a Vissza a jövőbe sokkal simulékonyabb módon keringett a különböző időterek között, A játékos pedig élesebb és tartalmasabb történettel lesett be a hollywoodi filmgyártás sötét zugaiba.
A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya alapvetően szórakoztató mű, de pont azon a téren nem sikerül nagyot alkotnia, amire a készítők összpontosítanak. Látunk vicces pillanatokat és néhány fordulatos akciójelenetet, a filmkészítés kulisszáival és a populáris történetek hamisságával kapcsolatban viszont elég kevés állítás és poén hangzik el. Tom Gormican rendezése egy félbeszakadt mondat: az ígéretes koncepció közepesen érdekfeszítő cselekménybe és lapos, viszonylag konfliktusmentes végjátékba torkollik. A színészet, a rajongói kultúra és a filmgyártás helyzetével kapcsolatban érdemesebb az Út a díjesőig kiélezett, egyben lehengerlően vicces vetítésére jegyet váltani.
(A kép forrása: IMDB)
