Steven Grant az a fajta szürke senki, akit maximum akkor vesznek csak észre, ha véletlenül belebotlanak London utcáin, ahol még a magyar fülnek is már-már bántó brit akcentussal sem képes kitűnni. Az ókori Egyiptom iránti érdeklődése is csak a múzeum szuvenírboltjáig repítette karrierjében, ami valljuk be, nem egy tipikus életcél. Valami azonban hibádzik. Az olcsó apartman padlója homokkal van teleszórva, de van még itt ismeretlen helyeken ébredés (amin az önkéntes ágyhoz kötözés sem segít), állandó „valaki figyel” érzés, és persze előkerül a legfontosabb kérdés: hogy a csudába lett a bénácska aranyhalnak hirtelen két, tökéletesen funkcionáló uszonya?
A választ, és egyben a történet alapjait csakhamar megtudjuk, méghozzá Steven tükörképétől, aki valamiért Marc Spectorként hivatkozik magára. Zsoldos, van egy csinos felesége, Layla, és nem mellesleg ő az egyiptomi holdisten, Khonshu földi avatárja. Igen, az MCU-ban először debütálnak valódi (és nemcsak annak mondott) istenek, méghozzá az egyiptomi mitológia széles tárházából merítve. A korszak kedvelői sok ismerős névvel, motívummal találkozhatnak a kaland során. A kérdésre, hogy ők mégis mit csináltak, mikor az elmúlt 10 esztendőben tucatnyi világvégével kellett szembenéznie az emberiségnek még annyi választ sem kapunk, mint az Örökkévalók esetében, de ez nem igazán negatívum. Jó látni, hogy a készítők igyekeztek egy saját lábakon álló történetet, világot kreálni, mindenféle visszautalás és fan service nélkül. Természetesen – lévén, hogy felfoghatatlan hatalmú entitásokról beszélünk – az alapkonfliktus újfent globális népességcsökkenéssel fenyeget, az Ethan Hawke által megformált Arthur Harrow (de még inkább az istenség, akinek hűséget esküdött, azaz maga Ammit) tervében pedig legalább annyi ráció és logika van, mint Thanos egyensúly-koncepciójában – a gond csak az, hogy a várható kár mértéke is ahhoz hasonlatos. A cél tehát adott: megmenteni a világot, sokadszorra.
Mielőtt azonban bárkinél is kiakadna a klisé-mérő, gyorsan leszögezném: a legtöbb kisképernyős Marvel produktumhoz hasonlóan a Holdlovag sem a tipikus receptet követi (néhány kötelezőnek mondható paneltől eltekintve). Mer kísérletezni, új utakat keresni. Ehhez pedig az agytekervényeket nem kímélő, független filmjeikkel ismertté vált Justin Benson-Aaron Moorhead párosnál (Feloldozás, Újjászületés, A végtelen) jobb rendezőket keresve sem találhattak volna, és a hozzájuk csatlakozó Mohamed Diab is mindent elkövet azért, hogy a néző sokáig a sötétben tapogatózzon. Ennek eléréséhez helyenként már-már a szürrealizmussal kacérkodnak az alkotók – noha Bunuel vagy Dalí szintű agymenést azért persze ne várjon senki.
És ha már műfajok: a téma és a kairói helyszín miatt adja magát egy jó kis kalandfilmes vonulat, a készítők pedig szerencsére ki is elégítik a mostanra haldokló zsáner rajongóinak igényeit. Van itt üldözés, vannak fejtörők, melyekhez hőseink együttes tudása szükségeltetik, de akad még ősi katakombákban bolyongás, na meg persze némi románc is. Ha a felsoroltak hallatán valakinek egyből a Múmia ugrik be, az nem véletlen – ha csak néhány dologban, történésben, de ihletadó lehetett Stephen Sommers klasszikusa. Ezen túlmenően pedig nem rest a széria a PG-13-as korhatárbesorolás határait sem feszegetni. A Doctor Strange 2 után ajánlom mindenki figyelmébe a negyedik részt, ami a remekül időzített jumpscare-eken és némi véren túl egy ügyesen cenzúrázott, de azért nem leplezett élveboncolást is tartalmaz – őszintén meglepett, hogy a Disney ennek így zöld utat adott. Plusz réteget ad az eddigieknek a fent felvázolt „egy testben két lélek” felállás, Steven és Marc vívódása hol adok-kapok jellegű bohózat, hol pedig remekül megírt dráma. Kettejük kapcsolatára, a személyiségzavar tragikus eredetére pedig szerencsére nagyobb hangsúlyt fektet a sorozat, mint a külső fenyegetésre, hiszen abból úgyis láttunk már eleget. Az epizódokon átívelő pszichés utazás egyértelműen a Holdlovag csúcspontjának tekinthető, az MCU talán lelkileg leginkább megterhelő jeleneteivel, melyekben Oscar Isaac túlzás nélkül a lelkét is kijátssza, a két individuum közt olyan könnyeden váltogatva, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
(A képek forrása: Disney)
Ezt a műfajkavalkádot aztán az utolsó részben jól nyakon öntik a kötelező érvényű csihi-puhival, ami nem azért csalódást keltő, mert nem néz ki jól. A harci koreográfiák remekbeszabottak (ez a sorozat egészére igaz), a jelmezek stílusosak és cosplay-gyanúsak, az effektek is nagyjából rendben vannak – nem úgy az első részben, ahol helyenként kábeltévé színvonalat láthatunk, ez pedig egy Marvel produkcióban nagyon is szemet szúr. Sokkal inkább probléma, hogy zanzásít, méghozzá nagyon. Ennek a sztorinak kellett volna még legalább két epizód, mert egyáltalán nincs előkészítve a terep a végső leszámolásnak, egyik moneyshot jelenet követi a másikat, majd bumm, egyszer csak jön a stáblista. Ugyancsak nyúlfarknyi idő jut Layla (May Calamawy) karakterére, akiben bőven van potenciál, csupán vajmi keveset aknáztak ki belőle – egyelőre legalábbis. Harrow meg lényegében csak prédikál, ehhez a szerephez egy Hawke-nál kisebb kaliberű színész is bőven elég lett volna.
Az elsietett befejezésen és helyenként gyenge CGI-on túllépve viszont a Holdlovag messze felülmúlta a várakozásaimat. A helyenként ugyan vicceskedő, de alapjaiban véve nagyon is komor történet, a tragikus hős (?) eredetének drámája, a nagyszerű kémia a szereplők között biztosították, hogy ott a helye a WandaVízió és a Loki mellett, újító szándékát tekintve pedig még talán azokon is túltesz. Nem tudni, hogy mit hoz a jövő, de a kötelező stáblistás jelenet azért sejteti a folytatást. Hogy ez egy második évad képében jön el, vagy az MCU fősodrába integrálják a karaktereket, az majd elválik. Én mindenesetre szeretnék hozzászokni az „Egyiptomi szuperhősők” fogalmához.
