Amikor múlt héten Michael Bay meglepően különleges Rohammentőjéről írtunk, kiemeltük, hogy néhány rendkívül ritka kivételtől eltekintve az utóbbi évtizedben a legunalmasabb és leginkább avítt műfajokká az akcióthriller és a romantikus komédia váltak. Azóta mozikba került Az elveszett város, ami a két zsánert – illetve az Uncharted révén ismét szem elé került kalandfilmes tematikát – a lehető „legkétezresévekbelibb” módon vegyíti. Adam és Aaron Nee rendezése alapvetően élvezhető, könnyed film, csakhogy számtalan hasonló típusú, jóval nívósabb és lényegesen viccesebb produkciót ismerünk. Hiába szerethető mű Az elveszett város, nagyon hiányzik belőle a lendület és a korszerűség. Egyszerűen modoros a film, mintha 2004-be repülnénk vissza. Ahhoz viszont nem elég szellemes a forgatókönyv és mellbevágó a film humora, hogy kompenzálja ódivatúságát.
(A képek forrása: Port)
Szárnyaszegett modernizációs kísérlet
Az alkotók Sandra Bullock korára alapozva megpróbáltak kicsit rendhagyó történettel előállni: férjét gyászoló, a média elől évek óta bezárkózva élő középkorú írónő hirtelen a dzsungel közepén találja magát könyvei címlapmodelljével, egy igazi nárcisztikus ripaccsal. Sajnos rendkívül kiszámítható a cselekmény, amit a túlmozgásos Daniel Radcliffe kétbalkezes vonásaival és egy fontos karakter meglepően korai kiiktatásával sem sikerült igazán színessé tenni. Channing Tatum nem kifejezetten szórakoztató figura, a színészként legfeljebb átlagos John Cena szerényebb képességekkel megáldott hasonmása. Sandra Bullock pedig határozottan nem kapott olyan karakán figurát, mint legjobb filmjeiben. Míg a Féktelenül Annie-je vagy a beépített szépség élvezetes módon botladozott ad hoc veszélyhelyzetekben, ez a Bullock-i burleszki hatás most elmaradt. Azt mindenesetre meg kell hagyni, hogy egy 18-as karikát súroló véres szituáció, illetve a morbid esemény lezárásban történő megidézése révén legalább ímmel-ámmal igyekeztek váratlant húzni az alkotók.
Brad Pitt
Brad Pitt az örök fiatal, aki epizodistaként jelenik meg csupán, mégis emeli a film színvonalát. Költői kérdés, hogy lehet valaki annyira fotogén, hogy önmagában a megjelenésével, legyen bármilyen jellegű is a szerepe, akár egyszerű a szövegkönyve, kellemes érzés tölti el a nézőt? Kevesen születtek megkérdőjelezhetetlen módon a mozivászonra a filmtörténetben, az immár ötvennyolc éves amerikai színész feltétlen közéjük tartozik. Pitt csodálatos jelenléte ellenére a karakterét középpontba állító vége-főcím alatti jelenet szimbolikusan összegzi a film problémáit. Rendkívül izzadtságszagú módon próbál humoros lenni, valamint a három főszereplő sztárstátuszából adódó nézői beidegződésekre építeni. Érezni a lehetőséget az abszurd szituációban, a néző készen áll egy önfeledt nevetésre, a feldobott labdát azonban nem sikerül lecsapnia az alkotóknak. Olyan se füle, se farka, mélyebb koncepció nélküli a lezárás, mint az egész mű.
