A Kairo (nemzetközi címe: Pulse), egy 2001-ben bemutatott japán pszichológiai horrorfilm, amelyet Kiyoshi Kurosawa rendezett. A film középpontjában a modern technológia és az emberi elszigeteltség áll, és egy sötét, melankolikus hangulatú világot mutat be, ahol az internet szó szerint kaput nyit a halottak birodalmába. A történet két szálon fut: az egyik egy női alkalmazott köré épül, aki felfedezi, hogy egyik kollégája öngyilkosságot követett el, majd különös események veszik kezdetüket egy rejtélyes „szellemoldal” felbukkanásával. A másik szál egy fiatal férfi történetét követi, aki véletlenül rábukkan ugyanarra a kísérteties weboldalra. Ahogy egyre több ember válik depresszióssá vagy tűnik el nyomtalanul, egyre világosabbá válik, hogy valami természetfeletti és apokaliptikus dolog történik. A Kairo lassú tempójú, nyomasztó atmoszférával dolgozik, és nem a tipikus ijesztgetésekre épít, hanem mélyen filozofikus kérdéseket vet fel az egyedüllétről, a halálról és a digitalizáció korának magányáról. Az évek során kultikus státuszra tett szert, és az egyik legfontosabb japán horrorfilmnek tartják. Sajnos idehaza elég kevesen ismerik.
(A kép forrása: MUBI)
A 2000-es években divatossá vált a különféle j-horrorok remakelése, és ez alól a Kairo sem lógott ki. 2006-os amerikai feldolgozása itthon Mezsgye címmel került a hazai közönség elé, és bár én magam még nem láttam, az igen alacsony IMDB-pontszám gondolom nem lehet véletlen. Ellenben itt van nekünk maga az eredeti mű, Kiyoshi Kurosawa rendezőtől, mely témáját tekintve még több mint 20 évvel a bemutatása után is aktuális lehet. A Kairo ugyanis az elidegenedésről szól. Az internet okozta magánynak állít audiovizuális szobrot, miközben az egészet nyakon önti egyfajta nyomasztó, már-már kellemetlenül hátborzongató körítéssel. A középpontban ugyanis szellemek állnak, de nem a megszokott módon. Két, párhuzamosan futó történetszálból bontakozik ki előttünk a sztori, ami rejtélyes horrorból alig várt módon csap át egy komplexebb apokalipszisfilmbe a végére. De az érdekes nem is ez, hanem az idáig vezető út. Furcsa, hogy Kurosawa mennyivel az internet szélesebb körben való térhódítása előtt már megfestette az egyén elmagányosodását a világháló által. A filmben a szereplők sokszor tétován mászkálnak fel-alá, mintha lelkükben már csak üresség honolna. Ha pedig végleg átadják magukat az elmúlásnak, akkor egyszerűen semmivé válnak – emléküket már csak egy égésszerű lenyomat jelzi a falon.
(A kép forrása: Mondo Digital)
Bármennyire is próbál távolodni a Kairo az átlagos horrorfilmek sablonjaitól, egy-két jelenetnél azért rendesen ki tudja verni a nézőt a frász. Az egyik ilyen például a mai napig sokszor előkerülő pincés-rész. Ebben egy férfi keres valamit égre-földre az éjszaka közepén, és útja egy vörös ragasztószalaggal lezárt ajtóhoz vezeti. Betér az épületbe, lemegy a lépcsőn és tovább kutat, de a hely zsákutcának néz ki. Ekkor megfordul, és hirtelen annyit lát, hogy egy nő áll mögötte a sötétben. Talán a legfélelmetesebb az egészben pont az, hogy nem közvetlenül a férfi mögött, hanem a háttérben áll ez az alak, szinte eggyé válva a fallal. És utána elindul (lásd: lenti kép). Lassú, koordinálatlan léptekkel. Az egész jelenet szörnyen creepy, amire csak rátesz pár lapáttal a zseniális zene, amitől garantáltan lever bárkit a víz. A másik, hasonlóan rémisztó jelenet sajátossága pedig, hogy egyébként fényes nappal játszódik (ismét egy vörös ragasztószalaggal lezárt szobában). Többször várna az ember valamiféle klisés jumpscare-t, de szerencsére erről szó sincs. És mennyivel jobb is, hiszen sokkal nagyobb súlya van például annak, hogy az egyik szereplő csak áll egy félhomályos szobában, és egy torz hang azt suttogja, hogy "Segíts...". Egyedül a film végébe tudnék belekötni, hiszen egyrészt indokolatlanul hosszúra lett nyújtva maga a játékidő, másrészt a stílusváltással több olyan jelenet is került bele, ami egyáltalán nem illik oda (például egy vérgagyi robbanás). A Kairo okos horrorfilm akar lenni, és vitathatatlanul remekül is teljesít úgy nagyjából a háromnegyedéig, de aztán kitűnik, hogy Kurosawa itt valami igazán nagyot akart mondani, és ehhez nem átallott műfajt is váltani, ami jelen esetben inkább a film kárára vált, mintsem előnyére. A "kevesebb néha több" alapelv működéképesebb lett volna.
Ettől függetlenül a Kairo egy tisztességes j-horror, érdekes mondanivalóval és néhány igen hátborzongató jelenettel. Egy évvel később jött a Kör, ami kvázi elindította a szigetországbeli horrorfilmek remakelési lavináját, de ahogy ott is, úgy itt is érdemes visszatérni az alapanyagul szolgáló eredeti műhöz. Ma már láthatjuk, hogy amitől Kiyoshi Kurosawa félt, az bekövetkezett: naphosszat az internet rabságában élünk. Rajta kommunikálunk, böngészünk tájékozódunk, olvasunk híreket, sőt, még akár a vacsorát is a segítségével rendeljük meg. Mindennapjaink szerves részévé vált az internet, és a rajta felépített, megkreált személyiségünk lassan kiöli az emberi mivoltunkat. Egy arctalan, mások számára láthatatlan lélekké válunk majd, és ha eljön az idő, pont úgy tűnünk majd tova a semmibe, mint ennek a filmnek a szereplői: semmi mást nem hagyva hátra, csupán egy égésszerű lenyomatot a falon.
Borítókép forrása: X
