Ha górcső alá vennénk a különféle streamingszolgáltatók saját gyártású produkcióit, szinte biztosra vesszük, hogy a Netflix berkeiben találnánk a legtöbb olyan filmet és sorozatot, ami csak arra jó, hogy menjen valami a háttérben, míg elkészítjük a vacsorát vagy leporoljuk a bútorokat. Ettől függetlenül persze számos olyan alkotást találhatunk a cég kínálatában, ami a mozgóképes művészet felsőbb polcain helyezkedik el, elég csak az olyan, nagy sikert aratott szériákra gondolni, mint például az utolsó megállója felé galoppozó Stranger Things, a Pedro Pascal és Wagner Moura nevével fémjelzett Narcos, az agytekervényeinket megmozgató Sötétség (Dark), vagy épp a Daredevil, amely akár a kisképernyők A sötét lovagjának is tekinthető. Drew Goddard öt Emmy-díjra jelölt opusza három kiváló évadon keresztül bizonyította, hogy a Marvel világa is lehet sötét és nyomasztó, nem mellesleg megágyazott egy teljes sorozatos univerzumnak, melynek köszönhetően élőszereplős formában is megismerkedhettünk Jessica Jones-szal, Luke Cage-dzsel és Danny Randdel – Jon Bernthal Megtorlójáról már nem is beszélve. A stabil rendezés és a kimagasló írói munka mellett a két legfontosabb karaktert, Matt Murdockot és Wilson Fisket (alias Kingpin) megformáló Charlie Cox és Vincent D’Onofrio alakítása volt a széria legnagyobb pozitívuma, hiába verte azonban le a vakolatot az adaptáció népszerűsége, a Netflix 2018-ban bejelentette, hogy kihúzza a szőnyeget a Fenegyerek alól, méghozzá az összes többi sorozattal egyetemben.
A kép forrása: IMDb
Vélhetően nem szükséges részleteznünk a döntést követő csalódottságot, néhány évvel később viszont kiderült, hogy vannak még csodák, a Marvel Studios atyaúristene, Kevin Feige ugyanis megkereste Coxot az esetleges visszatéréssel kapcsolatban, a brit színész pedig azonnal igent mondott a felkérésre. Az emberfeletti érzékekkel rendelkező ügyvéd/igazságosztó tehát hivatalosan is az MCU részévé vált, 2021-ben pedig már láthatta is a közönség a Pókember: Nincs hazaút egyik viccesre szabott jelenetében, majd következett az Amazon:Ügyvéd (She-Hulk: Attorney at Law), amire kár lenne több karaktert pazarolni. Cameók ide vagy oda, a rajongók többségét az érdekelte leginkább, hogy mikor folytatódik a Daredevil méretes cliffhangerrel véget ért sztorija, ezzel pedig el is érkeztünk a történet viharfelhőkkel tarkított fejezetéhez, azaz 2023 októberéhez.
A teljes Hollywoodot felforgató SAG-AFTRA sztrájk kellős közepén ugyanis kiderült, hogy vissza kell térni a Daredevil: Born Again névre keresztelt utód tervezőasztalához, mivel nem igazán működik a két vezető író, Chris Ord és Matt Corman által megálmodott koncepció. A stafétát végül A Megtorló executive producere, Dario Scardapane vette át a menesztett kreatívoktól (akik ettől függetlenül alkotóként vannak feltüntetve IMDb-n), ám mivel a döntés idején már sikerült leforgatni néhány epizódot, a március 4-én debütált, meglehetősen pozitív kritikai fogadtatásban részesült első szezon két vízió mentén készült, aminek egy élvezhető, ugyanakkor nem túl koherens feltámadás (vagy ha úgy tetszik: újjászületés) lett a vége. Na de ne szaladjunk ennyire előre, a verdikt előtt nézzük meg szépen, mi az, ami működik a Daredevil: Újjászületésben, és mi az, ami kevésbé.
A kép forrása: The Walt Disney Studios/Getty Images
Talán nem számít túl nagy spoilernek, hogy cikkünk alanya nem közvetlenül a harmadik évad epilógusa után veszi fel a történet fonalát, hiszen több mint hat év telt el az utolsó jelenet óta, így ezt elég nehéz lett volna kivitelezni. Időugrással, valamint egy szörnyű tragédiával indít tehát a független filmjeiről ismert, ugyanakkor MCU körökben (Holdlovag, Loki S02) is otthonosan mozgó Justin Benson és Aaron Moorhead rendezte első etap, melynek egysnittes, brutális momentumokban gazdag nyitánya azonnal megidézi a Netflix sorozatát, nem mellesleg érthetővé teszi, miért akarja Matt Murdock maga mögött hagyni a sötétebb énjét. Bizony, ahogy arra az újratervezés híre után számítani lehetett, az első fejezetek során nem igazán láthatjuk a vörös maskarát, helyette a főhős valódi hivatása kerül előtérbe, avagy több időt töltünk a tárgyalótermek és a börtönök falaki között, mint a Fenegyerek hiányában cseppet sem biztonságos utcákon. Miközben Matt egy új partner oldalán jogászkodik (ráadásul a szerelem is rátalál, de erről egy picit később), a Sólyomszemben „kissé” hiteltelenül ábrázolt Wilson Fisk tovább építgeti a rosszemlékű Echo végén megkezdett politikai karrierjét – a hivatalos előzetesek miatt nem titok, hogy végül meg is kaparintja New York polgármesteri székét, így a Nagy Alma tetejéről folytathatja az üzelmeit.
A kép forrása: The Walt Disney Studios/Getty Images
A rendkívül lassan építkező cselekmény egyébként eléggé megoszthatja a rajongókat, mert bár tény és való, hogy az eredeti szériában sem a csihi-puhinak köszönhettük a legemlékezetesebb pillanatokat, ezúttal jóval kevesebb drámai csúcspontot kapunk (mondjuk azok legalább ütősek), az új szereplők zöme pedig nem elég érdekes ahhoz, hogy palástolni tudja az évad kissé egyenetlen ritmusát. Valamilyen szinten amúgy érthető, hogy az alkotók miért akarták komótosan, lépésről lépésre megmutatni azokat a történéseket, amik miatt a mérleg két oldalán elhelyezkedő karakterek végül felszínre hozzák a valódi énjüket, ám sajnos messze nincs akkora feszültség, mint a tökéleteshez konvergáló harmadik felvonás esetében, ahol kis túlzással tövig rágtuk a körmünket, mire elkezdődött a stáblista.
A kép forrása: The Walt Disney Studios/Getty Images
Ez persze nem jelenti azt, hogy az Újjászületés rosszul lenne összerakva, csupán annyi a probléma, hogy míg a két főszereplő útját gondosan egyengetik a készítők, addig mindenki más a kispadon ücsörög, és csak akkor hívják őket az idézőjeles pályára, ha elengedhetetlenek a cselekmény előrébb görgetéséhez. Szinte élvezet nézni, ahogy Matt jogba vetett hite egyre inkább megrendül a rendszer működésképtelensége (valamint az újonnan megválasztott polgármester ténykedései) miatt, a bürokrácia béklyóit viselő Fisk fészkelődése pedig még ennél is jobb szituációkat eredményez (ha odafigyelünk, szinte halljuk a háttérben sistergő kanócot), ám ez csupán az érem egyik oldala. A másikon ott sorakoznak az olyan figurák, mint a protagonista új társa, Kirsten (Nikki M. James), aki csúnyán fogalmazva biodíszletként funkcionál a sztori során, de a bácsikája nyomdokaiba eredő BB Urich (Genneya Walton) sem sokat tesz hozzá a nagy egészhez, cserébe viszont kapunk tőle egy rakás utcai tudósítást, melyek teljesen kilógnak a sorból.
A kép forrása: The Walt Disney Studios/Getty Images
Ennél is nagyobb gond Murdock ad hoc szerelmi viszonya, nem elég ugyanis, hogy alig kapunk hozzá felvezetést, Heather Glenn (Margarita Levieva) egy teljességgel sótlan figura, ráadásul számos olyan mondatot adtak a szájába az írók, amik miatt a szimpátia legkisebb szikrája sem fog kialakulni a nézőben. És akkor ott van ugyebár az ügyeletes rosszfiúként beharangozott, a képregények lapjain kimondottan félelmetesen ábrázolt Múzsa (Hunter Doohan), aki igazából nem több, mint egy két lábon járó red herring – talán ezt hívják úgy, hogy elszalasztott lehetőség. Szerencsére azért akadnak elismerést érdemlő arcok az újoncok között (például az ifjú Tony Soprano, Michael Gandolfini alakította Daniel Blake), összességében nézve azonban kissé csalódást keltő a mostani „garnitúra” – hiába na, Karen, Foggy, Elektra és a többiek eléggé magasra rakták a lécet.
A kép forrása: The Walt Disney Studios/Getty Images
Ami a megvalósítást illeti, már gond nélkül beírhatunk néhány kövér piros pontot az ellenőrzőbe, hiszen az Újjászületés éppoly brutális, mint az elődje, sőt, bármennyire is hihetetlenül hangzik, az egész saga legdurvább pillanatát köszönhetjük ennek a produkciónak – az Echóval ellentétben itt van értelme a magas korhatár-besorolásnak. A harcok koreográfiája is felér a korábban látottakhoz, mondjuk ennek kapcsán muszáj megjegyeznünk, hogy a kelleténél egy picivel több lassítást eszközöltek a szakik, előnyből indulnak tehát azok, akik odáig vannak odáig vannak Zack Snyder munkásságáért. Ami viszont mindenképp negatívum, hogy csak egy-két snitt erejéig köszön vissza a Daredevil azonnal felismerhető színvilága, holott a sárga-piros kombó jelentősen hozzájárult anno az atmoszféra megteremtéséhez. Öröm az ürömben, hogy az időnként felcsendülő zenék már pillanatok alatt könnycseppet varázsolhatnak a veterán rajongók szemébe, a számos alkalommal (X-Men ’97, Az Usher-ház bukása, A Hill-ház szelleme, satöbbi) bizonyított The Newton Brothers ugyanis új hangszerek segítségével keltette életre a jól ismert dallamokat, így a paletta egyszerre érződik frissnek és nosztalgikusnak – különös tekintettel az into alatt hallható főtémára.
Nehéz helyzetben vagyunk a Daredevil: Born Again értékelésekor, mivel tisztán látszik rajta, hogy két kreatív csapat is részt vett a megvalósításában. Az első, valamint az utolsó két epizódot már teljes egészében az új brigádnak köszönhetjük, ezek a felvonások pedig dinamikát, rendezést és feszültségfokozást tekintve is jobban teljesítenek a többi etapnál – na, nem mintha azok rosszak vagy élvezhetetlenek lennének. Ebből kiindulva nagyjából garantált, hogy a jövő márciusban debütáló második szezon egy valódi csemege lesz a műfaj kedvelői számára, ezúttal azonban még maradt néhány homokszem a gépezetben – ha a mellékszereplők statiszta jellege esetleg nem lenne elég, sokszor lehet olyan érzésünk (különösen az évad első felében), mintha egy-egy jelenet a vágóasztalon maradt volna, alaposan megnehezítve ezzel az ok-okozati viszonyok átlátását.
Ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja, messze nem hibátlan az Újjászületés, ám még a negatívumokkal együtt is ez az eddigi legjobb MCU-sorozat a Loki és a WandaVízió mellett, Kevin Feige-nak pedig nem lehetünk elég hálásak azért, hogy ismét képernyőre kerülhetett ez a milliók által kedvelt világ. Tűkön ülve várjuk tehát a folytatást (na meg persze a The Punisher különkiadást), a lezárásból kiindulva pedig cseppet sem vennénk zokon, ha a Védelmezők többi tagját is sikerülne visszacsábítani a fedélzetre – az új erőviszonyok miatt minden elérhető segítségre szükség lesz a győzelemhez.
A borítóképek forrása: Marvel Studios, Disney+
