Ha létezik két filmműfaj, ami valóságos időutazást jelent a moziban, az a romantikus komédia és az akciófilm. Valamikor ennek a két zsánernek a képviselői koronázták meg a nagy plázamozik műsorát, mára azonban szinte valamennyi hasonló produkció avítt, idejét múlt, modoros próbálkozásnak tűnik a szuperhősfilmek árnyékában. Az akcióthrillerek esetében hús-vér emberek testi-fizikai küzdelme, hangeffektekkel színezett lövöldözések, hosszú autós üldözés, fölényeskedő beszólások, néhány agresszív kihallgatás – ezek mára épp annyira a nagypapa moziját jelképezik, amint a modern filmet megteremtő alkotók számára a terhes múlt részének számítottak a fekete-fehér romantikus történetek vagy a nagyromantikus musicalek (a Lőj a zongoristára mellett valóban elég öreges a legtöbb Gene Kelly film). Elmondjuk nektek, hogy miért érdemes mégis adni egy esélyt a kilencvenes-kétezres évek egyik legkommerszebb rendezőjének kezei közül kikerült Rohammentőnek.
(A képek forrása: Port)
Padlógáz
Az ember azt gondolná, hogy létezik az a sebesség, ami fölé már képtelenség kapcsolni egy filmet. Az akció műfaj tövig nyomta a gázt, legfeljebb érdekes története vagy egy kultikus főhős (pl. John Wick) révén lehet képes újat mutatni, fokozott izgalmat kiváltani a közönségben. Michael Bay viszont ezzel az állítással csak félig értett egyet. Friss rendezésében egyfelől igyekezett átemelni a mű alapjául szolgáló dán lélektani thriller feszült szituációját, hogy az akciótenger közepette mélységet szolgáltasson a történetnek. Azonközben viszont emelt egyet a kézikamerás felvételek manapság bevett intenzitásán és a vágások amúgy sem alacsony számán. Tulajdonképpen nem talált ki semmi újat, hiszen a Rohammentőben látható snittelési technikát jó ideje láthatjuk a tonna számra készülő tévés bűnügyi sorozatokban. Moziban viszont furcsának érezzük a videókamerás felvételeket idéző képeket. Hogy a jövőben még több ilyen típusú film fenntartaná-e a nézők figyelmét, afelől komoly kétségeink lehetnek, egy alkalommal viszont meglepően sodró lendületű kalandba képes berántani minket Bay.
Nem kell többet várni Michael Bay-től, mint amire az Armageddon és a Transformers filmek rendező-producere mindig is vállalkozott. Sőt, hiányosságként említhetjük, hogy az eredeti mű drámai vonulatát igen csekély mértékben sikerült megjelenítenie. A Rohammentő semmi több, mint őrületes ritmust diktáló tévéfilm, néhány harminc-negyven éve divatos májerkedő beszólással és a Marvel produkciókra máig jellemző sekélyes filozofáló monológgal. Az akció műfaj nagy korszakát utólag szemlélve már nyugodtan nevezhetjük abszurdnak is a hősködő hétköznapi karaktereket és a végül valami happy end-féleségbe kerekedő sztorit. Ugyanakkor a Rohammentő semmiképp sem gagyi trash produkció vagy kivénhedt akciósztárokat felvonultató nosztalgiamozi. Mi több, a húzónévnek igazolt Jake Gyllenhaal alakítása kifejezetten erős érzelmeket vált ki a nézőből. Zárt szituációs lélektani thrillernek kevés, a sokszorosan elmarasztalt Morbius helyett választható akció- és adrenalindömping gyanánt viszont meglepően impozáns alkotás a Rohammentő.
