A Netflixen hozzászokhattunk a stílusos spanyol bűnügyi sorozatokhoz (pl. A nagy pénzrablás, Elit), a hazai mozikba azonban hagyományosan inkább álmoskás melodrámák és művészfilmek, illetve szellemes mediterrán vígjátékok jutnak el a dél-európai országból. Utóbbiak közé tartozik a spanyol világsztárok, Antonio Banderas és Penélope Cruz főszereplésével felálló Út a díjesőig című produkció is, ami egy film készítésének történetét meséli el, kezdve a milliárdos producer ötletétől, a fesztiválbemutatót követő sajtótájékoztatóig (vagy még tovább). Elsősorban a megszállottan perfekcionista direktornő, illetve két merőben eltérő felfogású főszereplője, egy öntudatosan sznob színházi színész és egy felszínes hollywoodi sztár között lejátszódó pikáns hangulatú próbafolyamatra koncentrál a cselekmény.
(A kép forrása: Port)
Filozofikus ÉS humoros
Ez a film végtelenül közönségbarát, egyben filozofikus módon beszél a filmkészítésről, általánosabban az alkotásról, a művészekről és a befogadókról. Nagy súllyal bíró gondolatait populáris hangvételben közli. A Mariano Cohn-Gastón Duprat szerzőpáros (Szomszéd átok, 4x4) munkája tökéletesen ötvözi a feszes és lélektani fordulatokra épülő hollywoodiánus dramaturgiát a hagyományos hispán stílussal. Utóbbit képviselik az intellektuális, de hétköznapi párbeszédek, a néha abszurditásig menően szabályos térbeli kompozíciók és az emberközeli, arcgesztusokat kiemelő képek, amiket korábban főleg Pedro Almodovár (Beszélj hozzá!, Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén) filmjeiből ismerhettünk. Ugyancsak ügyesen egyensúlyoznak az alkotók a könnyed szituációs poénok, valamint a megdöbbentően tragikus pillanatok között.
(A kép forrása: IMDB)
Mi a művészet szerepe ma?
Maga a téma, vagyis a művészet és a művészethez való hozzáállás – mondjuk hogy milyen nívót és mondanivalót várunk el a választott mozifilmtől vagy interjúk során az alkotóktól – különösen aktuális kérdés a XXI. században. A megelőző évtizedekben létezett egy zsinórmérték, Európában és a tengerentúlon is, amihez illett igazodnia az alkotóknak és ami alapján értékítéletet mondott akár az átlagnéző, de a mainál lényegesen modorosabb elveket érvényesítő és az emberek ízlését akkor még döntően befolyásoló médiaelit. Mára ez a rendszer lényegében felbomlott, illetve a művészet elvesztette azt a kiemelten fontos társadalmi és identitásformáló szerepét, amit az ötvenes évektől nagyjából az ezredfordulóig betöltött. Ezért igazán különleges az Út a díjesőig, ami igényes és mindvégig humoros formában boncolgatja a fenti kérdéseket.
Ha Hitchcock elkészíti saját film a filmben rendezését, aminek ötletét Truffaut előtt részletezte, valószínűleg hasonlóan pikírt alkotás született volna. Jelen műben a kívülálló szemével figyeljük a különböző vérmérsékletű és értékvilágú karaktereket, a kamera pedig egyaránt felmutatja a megrendelők, a készítők, a barátok és a média képviselőinek erényeit, illetve jellemhibáit. A fináléhoz közeledve azt érzi az ember, hogy bárcsak soha ne érne véget ez a szórakoztató történet, ami elég ritka közel két órás opusz esetében. Tökéletesen kerek a cselekmény lezárása, érezhetően sikerült az utolsó pontig mindent elmondaniuk az alkotóknak, tiszta a konklúzió, ami pedig kisebb bravúrnak számít manapság. Az Út a díjesőig az egyik legszórakoztatóbb és legnívósabb európai film, ami az utóbbi időszakban készült.
