Múlt héten szívtuk a fogunkat a színésznagyság Kenneth Branagh friss Poirot rendezése kapcsán. A romantikus lelkületű alkotó újfent bebizonyította, hogy képes valamennyi tehetségét a giccs szolgálatába állítani. Azóta viszont megerősített minket abban is, hogy nem vesztette el ízlésének fényesebbik oldalát és bármikor előrukkolhat egy nívós, tartalmas alkotással. Csütörtökön debütáló filmje, a Belfast hét Oscar-jelölést gyűjtött, ami egészen mulatságosnak tűnhet a Halál a Níluson fényében. Aki viszont látta Branagh személyes hangvételű „így jöttem”-filmjét, aligha vitatja, hogy megérdemelt az elismerés. A szentimentális karakterábrázolás, a múlt emlékeinek megszépítése és a végjáték mézes-mázos színezete éppúgy jellemzi jelen produkciót is, mint a Poirot adaptációkat, csakhogy ezúttal a szegénység, a halál és az észak-ír várost lángba borító hatvanas évek végi protestáns-katolikus harcok ellensúlyozzák a túlcsorduló érzelmeket. Amennyi szentimentalizmus van ebben a hangsúlyosan igaz, valós személyeket és megtörtént eseményeket vászonra varázsoló filmben, annyit igényel is a gyerek főhős szemével bemutatott történet. Lehetett volna kicsit ércesebb, kicsit sötétebb, kicsit drámaibb a mű, az katartikusabbá tette volna a nosztalgikus-romantikus pillanatokat. Érdekes módon nem ezekben a szituációkban, hanem az akadémikus-grandiózus vizuális stílus megteremtésében jeleskedik a színpadi múlttal bíró Branagh. Ám így is sikerül az alkotóknak érzelmileg magukkal rántani a nézőt.
(A kép forrása: Port)
Ez a film nem pusztán a kiváló alakításai révén hírnevet szerzett direktor ismertsége miatt érdemel figyelmet. Az említett módon nagyjából egyensúlyba kerülnek benne a sötét szituációk és a nosztalgia fátylával borított pillanatok, ami azt is jelenti, hogy erős tartalomra épül a történet. Ma ugyan nem feltétlen vallási ellentétek mérgezik az európai társadalmakat és a nagyvárosi alsó-középosztály materiális javai is sokkal szélesebbek, egy átlaggyerek élete lényegesen gazdagabb, mint a hatvanas évek végén, az újfent válságba került kontinens számára mégis tanulságos ez az alkotás. Magyar szemmel érdemes feljegyezni, hogy a politikai-társadalmi feszültségek ellenére igenis meg lehet találni a hétköznapokban az élet szépségeit (ha mást nem, összevethetjük, hogy mennyivel kényelmesebb az életünk, mint akár csak a szüleink gyerekkorában). Fontos üzenete ez a rendezőnek. Annak tükrében igazán erőteljes a konklúzió, hogy a szociális kiszolgáltatottság kérdésére és a szülőföld elhagyását övező súlyos traumákra hangsúlyosan nem kínál megoldást a film. Állítása szerint ezek feloldhatatlan konfliktusok. El kell fogadnunk, hogy a világ sosem lesz sima és tökéletes. Leírva egyszerű gondolatoknak hangzanak ezek, abban a történelmi és érzelmi kontextusban azonban, ahogy tálalja azokat a Belfast, különösen a nehéz sorsú Közép-Európában mi sem lehetne érvényesebb és bölcsebb állítás. Érdemes lesz követni, hogy a szigeten milyennek ítélik meg 2022-ben a Nagy-Britannia egyik legválságosabb időszakába tekintő filmet, Magyarországon mindenképp ajánlott alkotás.
