Kicsiny országunk az elfojtások, a meg nem élt, ki nem mondott érzelmek, a „katonadolog” világa. De még ezen belül is külön eltemetjük a PTSD-t, azaz a poszttraumás stressz névvel ellátott, lélekrágó szörnyet. Hát, a borzasztó és egészen érthetetlen Katonadolog címmel sújtott, remek film erről beszél – nem szájbarágósan, de érthetően.
Főszereplőből tulajdonképpen kettő is akad: a PTSD-től szenvedő, Afganisztánban traumás fejsérülést (gyanítom, agysérülés akar ez lenni) szenvedett katona, Briggs (Channing Tatum), és Lulu, a belga juhászkutya – akinek karakterét Tatum három esztendeje elhunyt, saját malanois-a ihlette. Mindketten válogatott harcosból lettek veteránok: az amerikai hadsereg 75. Ranger ezredének voltak aktív és sok csatát átélt, számtalan lőtt sérülést is begyűjtő tagjai. Ezek a srácok jellemzően az első vonalban kergetik az ellent, így a filmben említett nyolc misszió (amit, sajnos hibásan, bevetésnek fordítottak, pedig nem az) alatt, a számos fizikai mellett bőven összeszedtek annyi lelki sérülést is, ami indokolja a film elején látható/átélhető állapotukat. A maguk módján mindketten szörnyen vannak. A film néhány napot követ végig, ahogyan Lulut volt vezetője temetésére kell Briggs-nek eljuttatnia: bajtársa öngyilkosságot követett el, így szabadulva a háborús emlékektől. Az 1984-es Ford Bronco-val induló utazás rengeteg helyzetkomikumot hoz – de valahogy soha nem lehet igazán szívből nevetni. Mindig van csavar, mindig van min elgondolkodni, mindig van egy keserű mellékíz a mókakoktélban. Ettől (is) jó ez a film – és itt emelném ki a szállodai incidens lezárását, ami szerintem az egyik legjobb része.
(Kép forrása: thehollywoodmirror.com)
Nagy meglepetésre azért nem kell számítani: a két, egymásnak ismeretlen, de legalább borzasztó természetű karakter történetszála régi filmes zsáner. Itt jegyzem meg, nekem az utolsó két, túlcukrozott perc „mindenoké”-hangulata sok volt, a kevesebb itt több lett volna. De ezzel együtt is fontos és jó filmről van szó, mert tényleg arról beszél, amiről legalábbis nálunk nem illik: a hős is törékeny. Hogy a hős egyáltalán hős-e? Mit és miből fizet érte? Nem véletlen, hogy az amerikai veteránok közötti öngyilkossági arány a duplája a polgári lakosságénak – 2019-ben 6261 egykori katona, tengerészgyalogos vagy tengerész vetett véget az életének. Ne feledjük el, 2001 óta lassan 21 esztendő telt el, egy generációnak természetes az, hogy a családból valaki háborúban van. Félretéve a politikát, ez sokszor óriási terhet jelent, nemcsak annak, aki egy műveleti területen az életét kockáztatja, de a családtagoknak is. A filmben is megjelennek ennek eredményei, a temetéstől a széthullott kapcsolatig, elhagyott gyerekekig.
A magyar Katonadolog címre (az eredeti Dogot sikerült így átültetni) ezért haragszom nagyon. Nem, a film alapmotívumát adó, óriási problémahalmaz igenis nem „Elestél, Pistike, jajj, hát katonadolog!”. Nagyon nem. Éppen erre fut ki maga a film is: kell a barát, kell a segítség, legyen akárhány lába is.
