Guillermo Del Toro filmjei egyeseket dagályos stílusuk, másokat néhol komolytalannak vélt témáik miatt riasztottak el attól, hogy igazán a szívükbe zárják a mexikói rendezőt. Ezúttal sikerült az Oscar-díjas szerzőnek egy nem túlzottan elrugaszkodott, de kellőképp mély, könnyen befogadható, fordulatos, egyben kifejezetten jellegzetes stílusjegyeket felvonultató filmet készítenie. A Rémálmok sikátora műfaji szempontból is kiemelkedő alkotás: tartalmazza azon elemeket, amiket az elmúlt évtized horrorjaiból annyira hiányoltunk. Szüntelen ijesztgetés helyett pszichológiai folyamatokat feltáró, erős szimbolikát hordozó műről van szó, amit a direktor tökéletesen ötvöz a noir műfaj bájos kellékeivel. Utóbbiból származnak a történet során végig érezhető fatalista-sorsszerű cselekményszálak, a misztikus jelenetek és egy erőteljes femme fatale karakter. Végül dicséret illeti az alkotókat a kiváló castingért is. Manapság igazi ritkaságnak számít Hollywoodban, amikor a színészóriások armadáját felvonultató stábban nem puszta látványelemként, hanem valódi karakterek megformálóiként vannak jelen a dollármilliókért szerződtetett művészek.
A legfőbb vád, ami érheti Del Toro rendezését, hogy miközben világos, szinte kiszámítható sorsdráma mentén alakul a dramaturgia, mégsem elég szervesen következnek egymásból a különböző „fejezetek”. Ez nem jelenti azt, hogy nem jut elég izgalom az egyes jelenetekre, a Rémálmok sikátora ugyanakkor inkább fordulatos, semmint kiszámíthatatlan. Egyetlen személy, a film főhőse tartja egyben a forgatókönyv élesen elváló részeit. Stanton személyisége bőven rejt izgalmakat, csakhogy a vásznon Szindbád novellák módjára váltakozó történetecskék és a férfi körül sürgölődő illusztris figurák is mind külön megérnek egy egészestés mozit. Alig találni manapság olyan filmet, ami olyan mértékben varázsolja el az embert, köti le a figyelmét, mint jelen mű. Hangulata, párbeszédei és fajsúlyos, spirituális üzenetet hordozó jellege bőven feledteti a két és fél órás játékhosszt. A zárósnitt láttán azonban, amikor a film szerkezete elegánsan körbeér, valami apróság szúrja a néző oldalát. Mintha az arányt tévesztő időkezelés miatt nem sikerült volna kellő eréllyel, drámai súllyal pontot tenni a sztori végére.
A cselekményépítkezés novellaszerűsége miatt számtalan izgalmas vonatkozásában el lehet merülni a műnek. Különlegességét az adja, hogy az egyszeri mozilátogató éppúgy kielégül a végső gegre felhúzott történet láttán, mint aki az egyes karakterek tetteit és sorsát kívánja boncolgatni többszöri megtekintés alkalmával. Emeljünk ki most néhány izgalmas aspektust. Általában klasszikus gengszterfilmekben látni az amerikai kultúra újfent aktuális üzenetét, vagyis hogy a kapitalizmus csillagokba vezető lehetőségeitől megszédült feltörekvők sosem ragadhatnak meg a saját hatalmuk határait belátó vagyonosok kasztjában, hanem útjuk a villámgyors bukáshoz vezet. A mű legfontosabb spirituális állításában tisztázza, hogy mindig van választásunk, a végső pillanatig vissza lehet fordulni a pokolba vezető úton. Aki azonban ígéreteit megszegi, nem ismeri el a Szerelem súlyát és saját magát a Sorsnál erősebbnek hiszi, csak egyféleképpen végezheti. A legmarkánsabb, vitaindító állítás Dr. Ritter szájából hangzik el, miszerint akinek nincs kultúrája, semmilyen ravaszság révén sem szerezheti meg azt.
Pontosan olyan csábító, misztikus, lélekbúvárkodós élményt nyújt a Rémálmok sikátora, mint amilyen titokzatosnak hat Cate Blanchett alakítása a film előzetesében. Tisztább vonalvezetést kívánt volna viszont a forgatókönyv. A játékidő elején bemutatott cirkuszi-vurstlis világ olyan álomszerű a XXI. századból visszatekintve, ami után mintha kevesebb figyelme maradt volna az íróknak a cselekmény második felét kitöltő korabeli amerikai nagyvárosi közeg kibontására. Minden dicséret megilleti Blanchett alakítását, Toni Collette jósnője azonban biztosan izgalmasabb karakter marad, mint a hatalmával visszaélő pszichológus. Amint a II. világháború eseményeit figyelő bárdolatlan Amerika csodaváró, hiszékeny társadalma (kérdés, hogy van-e aktuális vonatkozása a műnek) is nagyobb súllyal ragad meg a néző emlékezetében, mint a film Aranypolgár miliőjébe merészkedő, a történetnek váratlanul új irányt szabó, egyébként szintén érdekes második fele. Pont az a feszesség és kompakt vonalvezetés hiányzik Del Toro rendezéséből, ami egy sorsdrámát jellemez. Ennek ellenére a Rémálmok sikátora az elmúlt év egyik legvarázslatosabb filmje.
(A képek forrása: Port)
