Könnyen lehet, hogy már az év első premiernapján láthatjuk a következő Oscar kiírás magyar jelöltjét. Deák Kristóf friss rendezése méltó korábbi munkájához, a 2017-ben egy aranyszobrocskát is bezsebelő Mindenki nívójához. Mi több, olyan alkotást sikerült letennie a fiatal művésznek az asztalra, ami nem pusztán a hazai közönségnek szánt amerikai eredetű műfajhonosítási kísérlet (mint az elmúlt hónapokban debütált Nagykarácsony című romkom és az El a kezekkel a papámtól! című fantasy-musical) vagy ami művészfilmekre specializálódott fesztiválok programjába pályázik. Az unoka tökéletesen illeszkedik a fontos társadalmi kérdéseket magánéleti viszonyokon, hétköznapi történeteken keresztül feszegető kortárs európai közönségfilmek sorába, amit az előző filmes szezonban például a Még egy kört mindenkinek és Az igazság bajnokai képviselt a nemzetközi palettán.
A fentebb említett vonulathoz tartozó művek nem hagyományos módon tárgyalnak klasszikus, bevett, jól ismert témákat. Rendre történik bennük valamilyen furcsa konfliktus, nyílik egy szokatlan alapszituáció, a tengerentúli rendszerkritikus mozik (pl. Joker, V mint vérbosszú) egyenesvonalú lázadás-tematikájánál váratlanabb jelenetekbe futunk bele. Pontosan ez a hagyományos keretbe helyezett kreatív történet jellemzi Deák Kristóf rendezését is. Az unoka cselekményváza tulajdonképpen egyszerűnek mondható. Hősünk öregek átverésére szakosodott bűnözők után ered, miután azok kifosztják nagyapját, a rendőrség pedig tétlenül áll az eset előtt. Egyszerű bosszúthriller veszi kezdetét. Amikor azonban fiatal hősünk a hasonló módon kisemmizett nyugdíjas áldozatok terápiás csoportjába is elmerészkedik, sőt a korosodó társaság groteszk esti feszültséglevezető partijaira is meghívja őt, olyan különleges ízt kap a film, olyan egyedi pillanatok tárulnak elénk, amik miatt biztosan megmarad egy életre az ember emlékezetében Az unoka.
Elsősorban forgatókönyve és csúcsjeleneteiben előállított feszültsége miatt lehet dicsérni a filmet. Több izgalmas, sőt egy torokszorító módon feszült szekvenciát is végigizgulhatunk a moziban. Sikerül maradéktalanul hazai, ismerős közegbe helyezni a cselekményt, ami magyar alkotásoknak ritkán sikerült az elmúlt harminc évben. Néhány jelenetében ugyan túlzó vagy szájbarágós a film, és a nagyapjával együtt élő harmincas fiú figurája is sántít, de ezek nem sokat rontanak az egész mű koherenciáján. Az érzelmes pillanatok kissé művi mondatait is könnyen ellensúlyozza Jordán Tamás életszerű-higgadt alakítása, a durva, akciódús szituációk, a Blahó Gergő megformálta esetlen-tettre kész főhős kétarcúsága és a sokszínű karakterek népes tábora, köztük a bosszúszomjas nyugdíjasoktól Döbrösi Laura valóságos jellemfejlődésen áteső diszpécser karakteréig. Az unoka során alig botlunk a modern magyar közönségfilm rossz emlékű megoldásaiba. Ha nem is olyan erőteljes műről van szó, mint Mads Mikkelsen fent említett munkái, büszkén odaállíthatjuk utóbbiak mellé. Deák Kristóf rendezett egy európai szinten releváns és egyedi cselekménnyel szolgáló, feszült és professzionális filmet. Elégedetten kijelenthetjük, hogy nem csak a hatvanas-hetvenes években lehetett Magyarországon izgalmas filmeket készíteni társadalmi kérdésekről.
(A képek forrása: Port)
