Sokakban megdöbbenést keltett, amikor a Nemzeti Filmintézet bejelentette, hogy a Post Mortem című horrorfilmet jelöli Magyarország az idei Oscarra. Ha van műfaj, ami a hazai filmkultúrában nemhogy nem tudott gyökeret verni, hanem egyenesen megvetés és számtalan félinformáción alapuló közhely tárgya lett, az bizony a horror. Bergendy Péter ugyanakkor néhány tökéletesen működő, sallangmentes közönségfilmmel, köztük A vizsgával és a Trezorral már viszonylag szélesebb körben nevet szerzett magának, talán friss rendezésével sem lesz olyan bizalmatlan a közönség. Noha a Post Mortem nem hibátlan alkotás, főleg a lezárás tekintetében lehet hiányérzetünk a mű kerekségét, koherenciáját illetően, kifejezetten nívós film, ami széttöri a műfajt övező hazai sztereotípiákat. Az alkotók hatalmas érdeme, hogy egyszerre vannak benne emlékezetes ijesztgetések és látványos csúcsjelenetek (ilyen vizualitással még egyetlen magyar film sem rukkolt elő!), amik akár hollywoodi műhelyekből is származhatnának, illetve szolgál tartalmas történettel a forgatókönyv.
Az egész szituáció – Bergendy korábbi munkáihoz hasonlóan – illeszkedik a magyar történelembe. Az I. világháborút övező sokk, a Trianon előtti utolsó lélegzetvételek egy soknemzetiségű országban, valamint a népi világ, a magyar folklór egyaránt megjelenik a filmben. Semmi mesterkéltség nincs az egyes jelenetekben és a színészi játékban, a párbeszédek is többé-kevésbé reálisak, ami magyar viszonyok között igen megsüvegelendő eredmény. Szerencsére nem az utóbbi évtizedben félreértelmezett, igénytelen roncsfilmes stílust követi a szkript. Furcsa véletlen – a munkálatok kezdetén még nem sejthették az alkotók, hogy milyen gyászos időszak következik a pandémia révén –, de tovább emeli a szituáció feszültségét, hogy a spanyolnátha-járvány idején játszódik a cselekmény. A Post Mortem átgondolt, egységes, részleteiben is professzionális horrorfilm, ami úgy szólítja meg a magyar történelmi tudatot, társadalmi emlékezetet, amint egyetemesen értelmezhető falusi kísértettörténetként is szolgál a nemzetközi közönség számára.
Sok elvarratlan szál és utalás szegélyezi a cselekményt, végül mégis a halál lesz a film fő témája. Ha azt várjuk Bergendy alkotásától, hogy az elmúlás pszichológiáját fejtegesse vagy az ember tragédiákhoz való viszonyát mutassa be, akkor elégedetten jövünk majd ki a moziból. Arra azonban kimondottan nem vállalkozik a produkció, hogy az élet és halál közti viszonyról nagy állításokat tegyen. Olyan film ez, ami a feldolgozást segíti, pontos válaszokkal azonban nem szolgál. Ízlés kérdése, ki hogyan értékeli ezt a koncepciót. Abból a szempontból viszont mindenképp hibaként róhatjuk fel a készítőknek a konklúzió hiányát, hogy a történet sem kap minden kérdést kielégítő lezárást. Inkább horrorisztikus lelki-mentális utazást követünk, mintsem hogy a kísértetsztorikra jellemző, egyértelmű megoldással szolgáló nyomozást lássunk. A grandiózus finálé kétarcúsága ellenére is rendkívül hatásos, emlékezetes és intellektuális élményt kínál a Post Mortem, ami érdemes arra, hogy Magyarországot képviselje a világ legnagyobb fesztiválján.
(A képek forrása: Port)
