Tegnap megemlékeztünk az 1999-es Mátrixról. Felidéztük vizuális ötleteit, amikkel a produkció mindenkit megelőzve rukkolt elő, illetve disztópikus koncepcióját, miszerint az egész világ csak illúzió. Minden emberben felmerült már a kétség, hogy környezete csupán képzelgés, mégis ilyen tisztán, komplex módon a Mátrix fogalmazta meg először ezt az állítást a fősodratú filmkultúrában. A trilógia későbbi darabjait ugyanakkor nehéz lett volna hosszasan tárgyalni, kevés érdekességet találni a második és főleg a harmadik epizódban. A Mátrix tipikusan olyan forradalmi erejű, a történetvezetés helyett inkább egy nagy állítás köré szerveződő film, amihez nagyon nehéz folytatást készíteni, hiszen minden különlegessége egyszeriségében rejlik. Az álomvilág leleplezését nem lehet kétszer megtenni, amint a technikai újítások is csupán elsőre döbbentik meg a nézőt. Az volt tehát a kihívás a készítők előtt, illetve a kínzó kétely a közönségben a negyedik résszel kapcsolatban, hogy sikerül-e bármit hozzátenni az eredeti műhöz. A kimondottan deja vu élményt kínáló előzetesek nem éppen erről győzték meg az embert, a Feltámadások cím mégis arra engedett következtetni, hogy alapvető fordulat várható.
Üdv. a Mátrixban!
Sajnos megtörtént, amitől a beharangozó videók alapján tartott az ember: lényegében ugyanazt látjuk viszont, amit huszonkét éve egyszer már átéltünk. A Feltámadásokénál unalmasabb forgatókönyvet keresve sem találhattak volna. Háromnegyed órán keresztül húzzák a nézőt különösebben feszült jelenet nélkül, újra elmagyarázzák a Mátrix működésmódját, hogy aztán csak a játékidő közel felére jussunk el oda, ahol a valódi konfliktus történik, ahonnan lényegében a cselekmény indul. Képzeljük el az Eredet alternatív vágatát, amiben szűk egy óra leforgását követően Cobb még mindig nem kapta meg incepcióra vonatkozó küldetését. Ilyen hosszasan ömlengeni irányzatos történet nélkül egy olyan univerzumban és olyan karakterek között, akiket két évtizede és három film óta ismer a világ, finoman szólva unalmas.
A kimért jeleneteket ráadásul rendre megszakítják a filmnézés illuzórikus állapotából kizökkentő elszólások, a leggyengébb fajtából származó poénok, amikkel az alkotók utalnak arra a tényre, miszerint épp egy franchise sokadik epizódját látja a néző a franchise-ok korában. Ilyen alacsony szintű mondanivaló mentén kár párbeszédeket elhelyezni a filmben. Nem beszélve a még inkább elidegenítő húzásról, amikor egy sztárszínésznő kétmondatos szerepben tűnik fel, mint később kiderül, funkció nélkül. Hollywoodban persze szeretnek az ún. aha-élmény nyomán biztonságérzetet kelteni a közönségben, például általa ismert popkulturális művek vagy jelképek megidézése révén. A Feltámadások azonban nem aha-élményeket helyez el egy eseményláncban, hanem mémeket villogtat, amikor épp nincs koncepciója arra, hogy mit mutasson a vásznon. Rendkívül nyomasztó az a kortárs szórakoztatóipari tendencia, amikor még attól is megóvnak minket, hogy túlzottan elmerüljünk valamiben, átadjuk magunkat az élménynek. Szomorú, nem nézik ki a mai közönségből, hogy rendesen oda tud figyelni egy izgalmas történetre. Ez a gondolat viszont minimum szembe megy a modern meséket áruló Hollywood intézményével, ami egészen elsöprő módon hódította meg kulturálisan a világot a XX. században.
Ami lehetett volna
Ami valóban izgalmas kérdés lehetne, azt csak érintőlegesen mutatja be a film vagy egyenesen megkerüli, nehogy magyarázatot kelljen hozzá fűznie. Az újonnan feltűnő renitens ügynökök vagy a valós világban létező mesterséges intelligencia szakadár csoportja lényegében semmilyen hatással nincs a cselekményre, pedig egy polgárháború bemutatása alkalmas irány lehetett volna az írók előtt. Az új Zion nehézkes mindennapjai szintén képezhették volna egy izgalmas forgatókönyv tárgyát, amint az egész sztori játszódhatott volna akár a Mátrixba zárva, megöregedett hőseink nehézkes ébredésének drámájára fókuszálva. A lehetséges irányokat felvillantották ugyan rövidke jelenetek erejéig az alkotók, végül nem mertek merőben új történetet írni. Eredeti narratíva híján azonban nem sok értelmet találni egy széria negyedik epizódjában.
Akiknek ajánljuk a filmet
Felmerül a kérdés, hogy mégis kinek készült akkor a film, illetve milyen aspektusa lehet izgalmas a közönség számára. A Feltámadások producerei előtt egész biztosan a biztonsági játék mottója lebegett, míg Lana Wachowski számára megnyugtató nosztalgiázást jelenthetett a film elkészítése. Valószínűleg szép számmal akadnak majd rajongók is, akik nyugodtan dőlnek hátra a régi élmény újracsomagolása láttán. Becsületükre szóljon ugyanakkor, hogy az alkotók igyekeztek új szabályrendszert alkotni, ami megnehezítheti Neo dolgát az újratervezett Mátrixban. Akad feszültség az akciójelenetekben, azokat az ikonikus lassított felvételeket, golyók elől elhajló vagy levegőben ugráló pillanatokat viszont nem lehet megismételni, amik 1999-ben elemi hatást gyakoroltak a világra. Régi tanulság, hogy nem érdemes túlzott elvárásokkal moziba látogatni egy sorozat sokadik felvonására, a Mátrix 4 esetében viszont olyan látványosan bújik ki a forgatókönyv az újdonság igénye alól, hogy legfeljebb a fanatikus cyberpunk-rajongók vagy a vizuális effektek szerelmesei számára szolgálhat átütő impluzusokkal a film.
Mint fentebb írtuk, ugyanazt az élményt nem lehet kétszer ugyanolyan hatásfokon eladni. A Feltámadások a Vissza a jövőbe 2 mintájára hozzáadhatna még egy réteget a Mátrix-univerzumhoz. Ez azonban rendkívül dinamikus és fordulatos forgatókönyvet igényelt volna, hogy ne unatkozzunk a klasszikus szituációk újrajátszása közben. Illetve fájdalmasan hiányzott bárminemű friss gondolat, új koncepció, magasabb tét a történetből. Amennyiben Zemeckis-ék egyszerűen visszaküldik Marty-t, hogy az ismert események megtörténtét biztosítsa még egy alkalommal, feltehetően nem születik legendás film 1989-ben. A Mátrix 4-ben is szükség lett volna egy almanachra, mögötte pedig egy erős tanulságra (a hivatkozott film esetében például az időutazás felelősségének kérdése kerül elő), ami lehetőleg nem ugyanahhoz a szintézishez vezet, ahová az első rész végén egyszer már eljutottunk. A Mátrix 4 legszembetűnőbb problémája, hogy ugyanazzal az élmény- és tudásanyaggal jön ki a néző a moziból, mint amivel két órával korábban beült a vetítőterembe.
(A képek forrása: Port)
Ugyanakkor én másra számítottam... azt gondoltam volna a sztori folytatódik. Oké, hogy Neo-t és Trinity feltámasztják a gépek, de hol a magyarázat arra hogy Neo hogy volt képest a való világban megállítani a felé repülő bombákat és gépeket...?
Tartok tőle ez a film egy való világ kritika is volt, mert ***** sok beszólás volt ebben az irányban, és ez nem is készült másnak. Lana Watchowsky nagyon fusztrált lehet (gondolom, most tör rá, hogy talán mégsem volt olyan okos döntés a nemváltó műtét, és nem olyan ez, mint azt elképzelte), és csinált egy beszólós filmet... így ebből nem lesz folytatás, azaz nem lesz 5 és 6-ik rész...