Miután a Her bemutatta a posztmodern szerelem legsötétebb formáját, mesterséges intelligencia és ember románcáról már nehéz újszerű, érvényes filmet készíteni. A német Maria Schradernek mégis sikerült (elvégre a filmtörténet első „emberszabású robotját” is Németországban teremtették, Fritz Lang Metropolis című korszakalkotó sci-fijében). Ami Spike Jonze rendezésében patetikusnak és fájdalmasnak tűnt, az itt főként vicces helyzetekben oldódik fel, bár a drámaiságot sem nélkülözi a produkció. Rengeteg szituációs humor forrása a különösen sármos, ám naiv Tom, aki kinézetével és eredendően parodisztikus viselkedésével egymaga mond ítéletet az MI bizonyos élethelyzetekben történő alkalmazása felett. Csodálatos jelenetekkel van tele a film, amik az MI-vel folytatott érzelmi viszonyulásnak számos lehetséges fekete foltját vagy hasznát feltárják. A film feszültségét inkább Tom megrendelője, újdonsült párja szolgáltatja, aki a Her hősével ellentétben egyáltalán nem zárkózott és motiválatlan, sőt kifejezetten karakán, csupán az életében megbicsaklott karakter. Főleg utóbbi személyisége teszi izgalmassá kettejük kapcsolatát. Egy gondokkal küszködő, de nem tehetetlen középkorú nő útját kísérhetjük a vásznon – ez a másik fő különbség a Herrel szemben.
Maria Schrader rendezésének egyetlen rákfenéje, hogy nem tud pontot tenni a cselekmény végére, összességében maga sem tudja, hogyan kéne a társadalomnak viszonyulnia a mesterséges intelligencia hétköznapi szerepéhez. A film először bebizonyítja, hogy az MI-ember kapcsolat veszélyes és csak illúzióként szolgál a léleknek. Feldolgozatlan sérelmeink vagy megoldatlan problémáink palástolására, lefojtására alkalmas eszköz. Végül mégis úgy tűnik, hogy a megfelelő „bőrkötéses algoritmus” képes egyensúlyt teremteni a traumáikkal megküzdeni képtelen személyek életében. Ezen két állítás között őrlődik a film, míg a zárójelenet teljesen nyitva nem hagyja a sorsfordító kérdést. A látottakból legfeljebb az derül ki, hogy milyen sebezhető és gyenge az ember. Mindezt rendkívül árnyalt szituációkon keresztül és egy különösen szerethető személyiség, Alma fokozatos felfedezésével egybekötve tudjuk meg. Ugyanakkor a XXI. század elején talán érdemesebb lett volna nem a mesterséges intelligenciával szembeni bizonytalanság és tanácstalanság szellemében befejezni egy filmet.
Annál is inkább, mivel az Én vagyok a te embered sokkal inkább szól Alma belső fejlődéstörténetéről, mintsem lecsúszásáról vagy egy általános társadalmi-tudományos kérdésről. A filmből világosan kiderül, hogy a hősnő elég érett és erős ahhoz, hogy ki tudjon lépni abból a gödörből, amibe került. Talán a cselekmény végéig nem találta meg a kivezető utat, mégis egyértelműen következik a látottakból, hogy valamikor rálel majd a megoldásra. Erre az új egyensúlyi állapotra kellett volna kifuttatni a forgatókönyvet. Elvégre az elmagányosodás kapcsán nem az a fő kérdés, hogy bánatunkat mennyire egészséges mesterséges beavatkozással orvosolni, hanem hogy miként tud egy megcsömörlött lélek visszatérni az élet körforgásába. Maria Schrader új nézőpontot talált az MI-ember viszony tekintetében, csodálatos és gondolatébresztő pillanatokat vitt vsóászonra, de mintha a film végére elfeledte volna, hogy ebben a történetben a konfliktus nem a gép és az ember között, hanem a hősnő útkeresésében rejlik.
(A képek forrása: Port)
