Az elmúlt évtizedben Magyarországon sokkal egészségesebb filmkultúra alakult ki, mint amit a megelőző harminc évben láthattunk. Végre egyensúlyba kerültek a populáris és a művészfilmek, illetve a nagyközönség is közelebb érzi magához a hazai alkotásokat, mint korábban. Szívderítő, hogy a kétezres évek primitív vígjátékaival és amatőr romkomjaival szemben mostanában színvonalas módon igyekeznek a magyar filmkészítők meghonosítani új műfajokat (pl. horror, thriller) és felemelni kevésbé nívós zsánereket. Utóbbira hozhatjuk példaként a tavalyi Habot, aminek giccses alapkoncepciója biztosan megosztja a nézőket, ugyanakkor kétség kívül kerek történetet mesél el, nem lógnak le a vászonról alakításai és a párbeszédek, illetve jól megfogható gondolatokat közöl a világról. Ehhez képest a frissen debütált magyar romantikus vígjáték, a Nagykarácsony visszavezeti a hazai közönséget a szirupos hollywoodi románcok gyenge magyar másolatainak ezredfordulós világába. Tiszeker Dánielék arra ugyan ügyeltek, hogy ócska vagy nem professzionális snittek ne kerüljenek a végső vágatba, valahogy mégis azok az erőltetett színészi gesztusok és párbeszédek köszönnek vissza, illetve egy totálisan valószerűtlen történetbe csöppenünk, amiket az utóbbi években meghaladni próbált a hazai szakma.
(A kép forrása: Port)
A legnagyobb baj a magyar műfaji filmekkel, hogy hollywoodi társaikkal ellentétben nem tudnak egyértelmű értékválasztásokat, értékellentéteket (a közönség számára általánosan jónak vagy rossznak tekintett viselkedésmintákat és világszemléletet), tisztán körvonalazható hősöket (akit a közönség egységesen elfogad vagánynak, sármosnak, gonosznak stb.) és az itthoni viszonyokra jellemző konfliktusokat, illetve párbeszédeket felállítani. Utóbbi kettő klasszikus probléma, részletes kifejtést nem igényel, előbbi hiányosságokról viszont mindenképpen szót kell ejteni. A Nagykarácsony lényegében a poszt-kádári világ vígan antiintellektuális közegében, szociálisan leépült és kiszolgáltatott társadalmában, ingoványos morális viszonyaiban, valamint irigység és érdekek övezte világában boldogan megmártózó opusz. Ha Kelet-Európában kitaláltuk a roncsfilm elnevezést, bátran alkalmazhatjuk azt jelen ünnepi alkotás esetében is. A Nagykarácsony roncs-romkom. (Csupán mellékes, ám fontos észrevételként érdemes hozzáfűzni a gondolatmenethez, hogy a roncskultúra az alkotók zeneválasztásában is hűen megmutatkozik – sajnos. Vajon kinek a füle vágyik Kaláka helyett inkább diszkó-pop feldolgozásra?)
Fontos kiemelni, hogy formailag – a hiteltelen módon kivitelezett zárósnittet leszámítva – megfelel a professzionalitás követelményeinek a film, ami nagy szó a sötét múlt tekintetében. Ellenben tartalmilag ugyanabban a posványban merül el, mint a tizenöt-húsz évvel ezelőtti rossz emlékű magyar komédiák. Különösen szemet szúr ez egy olyan ideológiájában és hősábrázolásában tisztaságra törekvő műfaj esetében, mint amilyen a romantikus vígjáték. Egészen addig nem születhet jó magyar romkom, amíg nem sikerül világos különbséget tenni etikus és nem etikus viselkedésformák között, illetve tiszta, sikeres és intelligens hősöket ábrázolni a vásznon. Konkrétabban fogalmazva, jelen mű esetében nem kéne ünnepelni és fő humorforrásnak tekinteni az ügyeskedést vagy a kiégett-elvált ötvenesek egzisztenciális megtörtségéből származó cinikus poénokat. Ez bizony korszakos feladat a magyar filmkultúra számára, de félő, hogy a problémát csak akkor sikerül majd megoldani, ha a társadalom értékvilága is megváltozik.
(A képek forrása: InterCom)
