[Filmkritika] Richard király

Az életrajzi filmeknek két fajtája ismeretes. A legtöbb esetben a maga egyszerűségében mutatják be egy nagy ember életét. Ez viszonylag kiszámítható cselekményt eredményez, nem véletlen született a mondás, ha láttál egy biopic-et, láttad az összeset. A másik lehetőség, hogy egy kivételes személyiség életéből kiválasztanak az alkotók egy vagy több konfliktust. Vitát generáló, megosztó tulajdonsága köré húzzák fel a dramaturgiát. Szerencsére utóbbi koncepciót követi a korszakos teniszezők, Venus és Serena Williams apjáról elnevezett, csütörtöktől a hazai mozikban is látható Richard király. Ennek ellenére több alapvető hibában szenved a film. Először is mondanivalóját nem tudja néhány kiemelt konfliktusra összpontosítani. Valóban nem sablonos élettörténetet kíván bemutatni, hanem bizonyos problémákat tematizál híres emberek életén keresztül. Azért indokolt a többesszám, mert a film legfőbb rákfenéje, hogy nem tud főhőst választani. Bár a cím Richard Williams-t helyezi a középpontba, túlzottan előtérbe kerül Venus is. A cselekmény fő csapásiránya folyton két karakter között ugrál, nem az egyikük viszonylatában követjük a másikat.

A főhősválasztásnál tapasztaltakhoz hasonló kettősség jellemzi a film során bemutatott konfliktusokat is. Számtalan kiváló kérdést szegez nekünk a film, ám egyikben sem merül el hosszan. Túl sok apró probléma szövevénye a forgatókönyv, az egyes konfliktusokra pedig végül nem ad választ a szkript, nem kapunk konklúziót. Kiválóan mutatják be a készítők a megosztó apakarakter fényes és árnyékosabb arcát, ám végig kerülgetik a forró kását azt illetően, hogy végül is jól bánt-e gyerekeivel, zsarnoki vagy szerető szülőt látunk-e a vásznon. Nem derül ki, hogy saját nárcizmusa vagy extrém agilitása hajtja őt családja terelgetése közben. A tekintetben sem foglalnak állást az alkotók, hogy nehéz sorsú, ám dolgos család sikertörténetét, vagy a hirtelen jött gazdagságot nehezen feldolgozó karaktereket látunk-e. Csupán szavak szintjén jelenik meg, úgy viszont túl sokszor halljuk a versenysport és az ún. normalitás ellentétjét. Elég felszínesen ábrázolja a film a lányok edzőit, ügynökeit és szponzorait. Kapitalista sikervadászokról van szó, vagy akadhat köztük bölcs mester, aki a kivételes tehetségek kibontakozását segíti? Végül, de nem utolsó sorban a játékidő harmadánál félbeszakad marad Venus és Serena testvéri kapcsolatának bemutatása. Különös pikantériát ad a történetnek, hogy előbbi előtt rendre kinyílnak a kapuk, míg utóbbi maga tapossa ki a biztos ösvényt. Különösen annak tekintetében lehetett volna érdekes ez a szál, hogy a mából visszatekintve karrierjükre, Serena lényegesen sikeresebb és népszerűbb lett testvérénél.

A Richard király nem elég átgondolt alkotás, de tele van gondolatokkal és emlékezetes, erős jelenetekkel. Mivel túl sokat akar mondani, egy igazi konfliktust sem tud igazán kibontani a film. Óhatatlanul is felötlik az emberben a kérdés, hogy ha igazán göröngyös teniszező karriert vagy a származásával nehezen megbékélő sportolót kerestek az alkotók, miért nem Szeles Mónikát vagy Martina Navratilovát választották. Még inkább adja magát a gyerekkort megnyomorító élsport és főleg a despota szülő toposzára Jennifer Capriati viszontagságos élete. Ami nagyon izgalmas vezérfonal lehetett volna, a filmben mégsem esik róla szó, hogy Williams-ék született zsenik-e vagy a kisgyerekkoruktól kezdve gondosan felépített edzésterv eredményeként, ha akarják, se kerülhették volna el a kiemelkedő sportolói pályát. A tenisz szépségét illetően is marad némi hiányérzet a nézőben. A vezércsel például jobban átadta az adott sport báját, sőt a főhős nőiségét is átütőbb módon jelenítette meg a Netflix sorozata. Ám ezek a hiányosságok és a fenti kritikai megjegyzések is pusztán azért merülnek fel a nézőben, mert a forgatókönyv nem egy szálat épít következetesen.

Elhangzik néhány otromba butaság, illetve ellentmondás is a műben. Minden Williams-ék irányában tanúsított tisztelet és elismerés ellenére szúrja az ember fülét, amikor az elmúlt harminc év legnagyobb zsenijénél, Capriatinál háromszor tehetségesebbnek nevezik Venus-t. Ezt írjuk az elfogultság számlájára, a klasszis Cristiano Ronaldot is gyakran hasonlítják a Fenomén géniuszához. Amikor azonban a siker érdekében és nem morális elvekre hivatkozva biztatja lányait szerénységre az apa, az hatalmas megütközést kelt a nézőben, illetve ellentmond Richard addig épített karakterének. Némi nézői prekoncepciót is társítva a kritikához, a szerénység hangoztatása a Williams-lányok esetében csupán freudi elszólás lehet. Ha valami, hát a visszafogottság soha nem volt jellemző Venus-ra és főleg Serenára (ez persze mit sem von le érdemeikből és elképesztő teljesítményükből). Akárhogyan is, a hosszasan sorolt kritikai megjegyzések azt bizonyítják, hogy Reinaldo Marcus Green rendezése ugyan nem elég kerek, de kétség kívül inspiráló és tartalmas alkotás. A Richard király minden felemás vonása ellenére kifejezetten izgalmas jelenetekből építkező film, ami érzelmileg megérinti és gondolkodásra készteti nézőt.

(A képek forrása: Port)