A fiatal brit rendező eddigi munkássága alapján azt gondolta volna az ember, hogy nem létezhet Edgar Wright-film hiperaktív vágások és ehhez méltó dinamikájú cselekmény nélkül. A Cornetto-trilógia (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok, Világvége) jó értelemben vett eszementsége, a Scott Pilgrim egészen szenzációs, celluloidba oltott boss-rush élménye, valamint a Nyomd, Bébi, nyomd! gumicsikorgatós száguldozása után azonban most mégis valami mást kaptunk: egy lassan csordogáló, a múltba merengő pszichológiai horrort, ami szép lassan a bőröd alá hatol.
Az Utolsó éjszaka a Sohóban központi figurája egy fiatal divattervező-aspiráns, Ellie (Thomasin McKenzie), aki vidékről nyer felvételt egy londoni intézménybe, hogy beteljesítse álmát – azt az álmot, amit mentális betegségtől szenvedő és magát öngyilkosságba hajszoló édesanyja is szövögetett. És ha már szövögetés: Ellie valóban tehetséges és céltudatos, már az első napon a saját tervezésű ruhájában érkezik a kollégiumba, de – részben pont ezért is – szobatársa és környezete csúnyán kipécézi őt magának, így a lány inkább úgy dönt, albérletet keres. Így köt ki a kissé mogorva, de jóindulatú Ms. Collins (a néhai Diana Rigg, utolsó szerepében) neonfényben úszó emeleti szobájában, amely számos titkot rejt – és amely kaput nyit Ellie számára egy másik világba.
Ahogy az már az előzetesekből is kiderült, a Soho bizonyos értelemben egy időutazós történet, Ellie ugyanis álmaiban a hatvanas évek Londonjában találja magát – de nem egy elképzeltben, hanem egy valódiban, egy élő-lélegzőben, amiről nemcsak a néző, de maga a főhős is elhiszi, hogy valaki egyszer tényleg ott sétált. Azt a valakit pedig akár nevesíthetjük is, ezek ugyanis nem hétköznapi álmok: Ellie egy Sandie nevű, hozzá hasonlóan ambiciózus, fiatal lány (Anya Taylor-Joy) életébe csöppen – először inkább csak külső szemlélőként, hogy aztán szép lassan ő maga legyen a szőke bombázó, aki a hétköznapokban is ihletet és magabiztosságot ad számára. Az imént felvázolt első felvonás kétségkívül a film legerősebb szelete: Wright – szokásához híven – fantasztikusan bánik a zenés betétekkel, miközben bámulatosan épít atmoszférát, a különféle vizuális trükkök a két színésznővel pedig szintén remekül működnek. Az álom azonban szép lassan rémálomba fordul át, amikor is a Sandie-t felkaroló jóképű ficsúrról, Jackről (Matt Smith) kiderül, hogy nem éppen az, akinek látszik. És sajnos ez az a pont, ahol Ellie mellett maga a film is meginog egy kicsit.
Ahogy Sandie élete kellemetlen fordulatot vesz az álmokban, úgy Ellie is egyre inkább elmerül az őrület örvényében, lényegében kicsúszik a lába alól a realitás talaja. Ez az az elkerülhetetlen pont, ahol a Soho lezárja az építkezést és végleg műfajt vált, ez az átmenet a horror irányába azonban nem igazán hatásos, ráadásul kissé elnyújtott is. A sok ismétlődő szituáció miatt a cselekmény ezen része se nem igazán félelmetes, se nem igazán nyomasztó: Jackből például meg sem kísérel a film igazi főgonoszt kreálni, miközben nincs egy olyan elem sem – legyen az a kínzó ismeretlen vagy éppen a megállíthatatlanul közeledő végzet –, ami igazi feszültséget generálna. Ezek csupán kötelező körök, amiket, miután sikerült leöblíteni pár hektoliter vérrel, újra összeáll a kép (minden értelemben), így a lezárásra már nem lehet komoly panasz. Az odáig vezető út azonban elég rögös – Wright tehát hiába próbálkozott be a horror műfajjal (komédia helyett ezúttal komoly keretek közé szorítva), pont ez a húzása jött be a legkevésbé.
A koncepció szerencsére így sem dől be, az Utolsó éjszaka a Sohóban ugyanis Ellie-vel együtt a nézőt is elrepíti egy másik korba, jó néhány emlékezetes jelenettel és szuper stílussal – hiába a visszafogottabb tempó, ez így is egy ízig-vérig Wright-film. A komolyabb hangvétel mellé azonban nem ártott volna egy ehhez méltó komolyságú és kidolgozottságú cselekmény sem, mint ahogy a mögöttes mondanivalót sem sikerült igazán kidomborítani – felmerül itt sok minden, az iskolai bullyingtól kezdve a múlt kötelékein át a nők tárgyiasításáig, de egyik témába sem áll bele igazán a film. Emiatt maradandó aligha lesz, egyszeri audiovizuális élményként azonban mindenképpen ajánlott, ha mi is kiszakadnánk egy kicsit a mindennapokból. Ha más nem, gyönyörködni egy kicsit Anya Taylor-Joy hangjában és Thomasin McKenzie sugárzó átalakulásában a baljósan villódzó neonfények alatt, akik ismét bizonyítják, hogy miért sorolják őket a legtehetségesebb fiatal színésznők közé.
Utolsó éjszaka a Sohóban (Last Night in Soho)
Játékidő: 116 perc
Rendező: Edgar Wright
Hazai premier dátuma: 2021. november 4.
Forgalmazó: UIP-Duna Film
