A Halloween-sorozat sosem tartozott a legizmosabb horror franchise-ok közé. A bálványozott első részt rengeteg férc folytatás követte, amiket még a slasher fanatikusok is inkább kritizáltak, semmint szívesen néztek újra. A halloweeni maskarás rémisztgetés mégis olyan erős kulturális hagyomány a tengerentúlon, hogy mindig lesz hollywoodi producer, aki az ünnep nevét viselő filmsorozat történetét – természetesen John Carpenter 1978-as remekművének kultuszát felhasználva – megpróbálja továbbfűzni. Előbbivel és David Gordon Green meglepően színvonalasan sikerült rebootjával magyarázható az a kimagasló érdeklődés, ami jelenleg a Gyilkos Halloweent övezi Amerikában. Sajnos a friss epizód elődjénél megosztóbb értékelésekre számíthat. Noha a 2018-as opusz valóban színvonalas horrorfilm volt, az új trilógia középső darabja már meg sem közelíti elődjének kreativitását. Igaz, azt sem lehet állítani, hogy méltatlan volna a közönség figyelmére.
(A kép forrása: Port)
Két szék közé
A már a hazai mozikban is futó filmben megvannak a kötelező slasher elemek, sőt kifejezetten brutális gyilkosságokat látunk. Nem a VHS-korszak filléres megoldásait, de szerencsére nem is jellegtelen professzionális vizualitást, hanem igényesen kidolgozott jeleneteket varázsolnak elénk az alkotók. Lehetne picit több késleltetés az ominózus pillanatokban és az is emelne egyet az érzelmi hatáskeltés fokozatán, ha a leszámolások előtt jobban megismernénk az áldozatokat. Összességében azonban nem lehet panasz a műfaji sémák alkalmazására. Inkább a koncepció hiányzik a filmből. Tetszetős részletekből és néhány gondolatfoszlányból épül fel a mű, az egyes elemeket viszont nem fogja össze semmilyen keretrendszer.
(A képek forrása: IMDB)
Ahhoz képest, hogy mindössze pár órát ölel fel a cselekmény ideje, nem érezzük a helyzet feszültségét. Továbbá a fent említett módon hiányoznak a karakterekkel való azonosulást segítő szituációk, ami elsősorban a sok egymástól független szálon futó forgatókönyvre vezethető vissza. Nincs kifejezetten főhőse a filmnek. Míg Jamie Lee Curtis alig kap játékidőt és karaktere teljesen háttérben marad, a rendező tesz egy bátortalan kísérletet arra, hogy a tömeget, vagyis a város dühben és agresszióban egyesült lakóit állítsa egyszemélyben Michael Myers ellenfeleként. Annak ellenére izgalmas a másfél órás mű, hogy teljesen széttartó a történet íve és tartalma. Dicséretes, hogy a puszta öldöklésen túl valamilyen mondanivalót is közvetíteni akar David Gordon Green, csakhogy ő maga sem tudja eldönteni, pontosan mit is gondol a kegyetlen gyilkost meglincselni készülő, akár ártatlanokon átgázoló tömegpszichózisról. Teljesen ellentmondásosak az egyszer felelőtlen nyárspolgárokként, máskor a leggonoszabb gonosz bátor kihívóiként ábrázolt városlakók.
Félrement pszichologizálás
A fentiekhez hasonló tanácstalanság jellemzi az alkotókat az antagonista értékelését illetően. A felnőtt férfi erejével felruházott kisfiú képe a kezdetektől átlengi a szériát, sőt ez teszi különlegessé és rettegetté Myers-t. Jelen műben viszont már nem pusztán a lelketlenséget, a született, elemi pszichopátiát jelképezi az áldozatait tántoríthatatlan megszállottsággal kaszaboló antagonista. Ezúttal olyan szituációkból menekül meg, áll talpra, amire csak legyűrhetetlen természetfeletti lények vagy a kizárólag a sci-fi univerzumban létező gépek képesek. Micheal Myers figurájának lényege, hogy bár kérges a lelke, mégis ember. Azért olyan megdöbbentő mindmáig az eredeti Halloween, mert nem egyszerű gonoszt, bosszúállót vagy (tanulatlan) agresszort, hanem az emberséget, a humánumot születésétől fogva nélkülöző homo sapiens-t mutat. Miután a Gyilkos Halloweenben a halálból is képes feltámadni a gyilkos, megszűnik biológiai embersége, inkább két lábon járó öldöklő robotra emlékeztet. Előbbiek tükrében különösen érthetetlen, hogy minek vetetik le róla a maszkot az alkotók (trilógiák második részében még amúgy sem láthatnánk szemtől szemben a gonoszt, vö.: A birodalom visszavág). Ráadásul félmegoldással él a film: elég sokat és hosszan mutat az arcából ahhoz, hogy teljesen varázstalanítsa a karaktert, a maszk mögött viszont semmiféle megdöbbentő titok nem rejtőzik.
Összességében a Gyilkos Halloween a slasher szériáktól elvárt élményt megszolgálja. Véres és kreatívan kidolgozott késelős pillanatokban nem szenvedünk hiányt. Sőt a film közepén akad egy hangsúlyos szekvencia, ami „jump scare puffogtatás” helyett filozofikus, sőt megrázó tartalommal bír – egy dramatikusan felépített, brutális jelenet a kórházban. Az egész mű során világos, hogy milyen gondolatok mozognak a rendező fejében, ám ezek kidolgozatlan szálak maradnak, nem fut végig semmilyen koncepció mentén a sztori. A legnagyobb probléma, hogy bár szórakoztató a Gyilkos Halloween, nincs igazán iránya történetének. Mintha csak az lett volna a cél, hogy egy kis mészárlást ékeljenek a trilógia nyitó és záró epizódja közé. Látatlanban, a finálé elkészülte előtt olyan az érzése támad az embernek, hogy a középső rész cselekménye nélkül pontosan ugyanazt kapnánk végül, mint vele kiegészülve. Akárhogyan is, várjuk az utolsó felvonást, ami a tervek szerint jövő októberben kerül mozikba.
