Hazánkban is vászonra került a jubileumi, huszonötödik James Bond epizód. Nem pusztán az évforduló miatt kap kivételes figyelmet Cary Joji Fukunaga (A törvény nevében, A mániákus) rendezése, sok szempontból különleges alkotással van dolgunk. A Nincs idő meghalni után Daniel Craig elköszön a címszereplőtől, ezért az ő útjának a végére mindenképp pontot akartak tenni, illetve a sorozat történetében egészen rendhagyó módon a friss epizód visszanyúlt az előző eseményeihez. A visszatérő karakterek és a megörökölt cselekményszálak miatt Spectre 2-re is keresztelhették volna a filmet. Ám ezzel nem ért véget az alkotói nehézségek listája. Új, korszerű főhőst kellett mutatniuk, aki egyszerre marad hű a franchise hagyományaihoz, nem kavar túlzott politikai vitákat az ereje teljében lévő cancel culture idején és kielégíti az átlagos mozinéző igényeit is. Szerencsére az új epizód igényes, koherens és izgalmas alkotás, ugyanakkor rendkívül vitatható koncepciót követ. Bár a cselekmény megáll a saját lábán, a Spectre nélkül is van értelme a sztorinak, ki kell mondani, hogy nem tett jót a folytatásos szerkezet a filmnek. Amint a túlzott drámaiság sem. A Nincs idő meghalni érdekes film, leginkább saját koráról árulkodik, mintsem hogy a legendás szériát építené tovább.
(A képek forrása: Port)
Daniel Craig 007-ese
Ideje a számvetésnek, amikor eljön a búcsú ideje. Jelen opusz jobban megérthető a múlt tükrében, hiszen Fukunaga rendezése felteszi a koronát arra az emelvényre, amit 2006 óta építettek Daniel Craiggel a főszerepben. Az újrafazonírozott Bond-filmeknek több újító alapvetése volt, amik most csúcsosodtak ki. Egyrészt a XXI. századi elveknek megfelelő férfi karaktert kellett mutatniuk. Ez az átalakulás már csak azért is problémás, mert olyan érzése támad az embernek, mintha félreértették volna Ian Fleming fiktív figuráját. Sean Connery vagy Roger Moore Bondját régen senki sem vette komolyan. A klasszikus részekből üvölt az irónia, tele van parodisztikus utalásokkal, műfajjátékokkal és alapvetően a szikár brit humorra épül. 2006-ban valamiért mégis úgy értékelték a producerek, hogy ezzel a stílussal és mondanivalóval nem tud megbirkózni a kortárs közönség, ezért teljesen elengedték ezt a könnyed szálat. Ennek jegyében kaptunk az új részekben egy vívódó, lelkiismeretesebb, problémákkal küzdő hőst, aki mellesleg nem is a klasszikus jól fésült angol arisztokrata benyomását kelti. A reform már önmagában kritizálható, amiért a nézők lebecsüléséből fakad, ugyanakkor nem lehet eltagadni, hogy nagyon tartalmasan és igényesen kivitelezett filmek készültek nyomán az utóbbi másfél évtizedben. Nincs ez másként az új felvonással sem, amiben az összes korábbinál személyesebb vonatkozású szituáció tárul elénk, hogy végül egyetemes emberi üzenettel engedjenek haza a készítők.
Volt egy igen méltányolandó törekvése is az Craig-féle filmeknek. A kilencvenes évekre megkopott színvonalú, egyre középszerűbb akcióopuszok sorává váló franchise-ból igyekezett újra mutatós blockbustert faragni. Ez oly maradéktalanul sikerült, hogy az elmúlt évek gyatra akciófilmes termése mellett mutatkozik meg igazán, milyen gyönyörűen snittelt, jól koreografált, átgondolt narratív szerkezetre felhúzott hosszú akciószekvenciákból építkezik a film. Nem minden a CGI és a technikaorientált képalkotás, a szuperhősök mellett húsvér emberek is képesek csodákra, ez jól látszik a Nincs idő meghalni jeleneteiben. Sőt az alapvetően klasszikus képi építkezésmód mellett elfér néhány játékok szubjektívjeit idéző kézikamerás felvétel is. Ráadásul a külsőségeken túlmenően van mélysége a történetnek, élő karaktereket és jól megragadható sorsokat követhetünk. Puszta mellékszálként érdemes megemlíteni, hogy megismerünk két nagyon vagány, nem politikai célok mentén papírra izzdat ügynöknőt is – a női James Bond ideje talán még nem jött el, rájuk viszont tényleg érdemes spin-offokat építeni.
Címét keresi
A Nincs idő meghalni kivételesen igényes és drámai akcióthriller. A címszereplő azonban, aki a korábbi epizódoknál még inkább eltávolodik régi önmagától, tulajdonképpen már egy másik széria hőse. A film is inkább hasonlít egy Jason Bourne spin-offra, semmint egy dinamikus kémkalandra. Ha nem James Bondnak neveznék a filmet, sokkal jobban megállná a helyét ez a koncepció. Így viszont óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy miért kell szinte teljesen elengedni a politikai közlés igényét – az antagonista szerepe jóformán fölösleges, a motivációja pedig rémesen gyenge – és miért mutatnak felhőtlenül sziporkázó thriller helyett egy feszült, puritán tónusú párkapcsolati melodrámát, jó sok akcióbetéttel megtoldva. Daniel Craig karakterének nagyon is van helye a filmkultúrában, sokoldalú akcióhős, ugyanakkor semmit nem tesz hozzá ahhoz a diskurzushoz, amit a James Bond-széria korábbi epizódjai folytattak.
A James Bond-sorozat eddigi legkirívóbb darabja az 1969-es – forradalmi hangulatban készült – Őfelsége titkosszolgálatában című opusz volt. Akkor kissé ellentmondásos körítésben tálalták a mostanihoz sok tekintetben hasonlítható magánéleti szálat. Ezúttal nagyon átgondolt módon mutatták be az alkotók, mennyire nehéz kiszállni egy halálos játékból és milyen ordító a különbség az átlagos élet és az ügynöklét között. Láthatjuk egy nyugdíjazott hős parttalan életét, illetve nagyrészt az idő fontosságára hívják fel az alkotók a figyelmet, a dolgok megragadásának képességét emelik ki. A Nincs idő meghalni nem olyan kiváló, mint a többi Craiggel készült film (bár egy pillanatra sem ül le a cselekmény) és nem is annyira erős az üzenete, mint mondjuk a Spectre esetében. Mégis érdemes megjegyezni, mert a 2006 óta készült epizódok valamennyi fontos tendenciája összeérik, és a fináléban méltóságteljes lezárást kap a Craig-éra. Nagy kérdés, hogy az új főszereplővel milyen irányt vesz majd a széria, megtartja-e ezt a komor és pszichologizálóbb stílust, amit az elmúlt tizenöt évben felépítettek az alkotók. Ha pusztán a számok döntenek, nehéz elképzelni, hogy a huszonötödik Bond-film is úgy elhasaljon a mozipénztáraknál, mint a ’69-es epizód.
