Amikor friss akciófilm érkezik a hazai mozikba, mindig feltesszük a kérdést, hogy vajon mi újat lehet még mutatni a nyolcvanas-kilencvenes évek jellegadó műfajában. Lassan elfogadjuk, hogy a jobban sikerült produkciók sem rejtenek már olyan csavarokat és eredeti ötleteket, mint a zsáner legnagyobbjai. Sziporkázó párbeszédek vagy egy ikonikus karakter (pl. John Wick) ugyanakkor kifejezetten élvezetessé tudja tenni a klasszikus klisékből építkező műveket. A védenc című újonnan debütált opusz pont utóbbi tükrében számít csalódásnak. Alaptörténete, miszerint egy árva kislányt a világ legprofibb bérgyilkosa nevel fel és tanít ki a mesterségre, nem ismeretlen. A Samuel L. Jackson, Maggie Q és Michael Keaton nevével fémjelzett produkciónak nem is lett volna szüksége lélegzetelállító újításokra, pusztán a hangzatos színészgárdára szabott karakterekkel is elnyerhette volna tetszésünket. Sajnos nem így történt. Martin Campbell (Casino Royale, Zöld Lámpás) rendezése nem is szürke futószalag-termék, hanem kifejezetten gyenge alkotás. Az ember szinte el sem hiszi, hogy A-kategóriás nyugati filmben – ezúttal a Lionsgate a felelős – olyan hiányosságokat és történvezetési szarvashibákat láthat, mint A védencben.
(A kép forrása: Port)
Irracionalitás
Nem lesajnálva alkotóinkat, de kellő önkritikával szemlélve az ingatag lábakon álló hazai közönségfilm-kultúrát, magyar produkciók kapcsán szoktunk A védencéhez hasonló értelmetlen jelenetépítkezést és illogikus pillanatokat emlegetni. Jelen mű esetében komoly kihívást jelent az egyébként nem különösebben intellektuális cselekmény követése, mivel az ábrázolt jelenetek között elfelejtenek fontos információkat közölni. Utólag kéne a nézőnek betömni a fekete foltokat. Amire azonban egy bizonyos fordulat után már nem is vállalkozik, mivel irracionális, a fizika törvényeit és az élet működését meghazudtoló dolgokat lát egy hangsúlyozottan nem fantasztikus filmben. Szó sincs paródiáról vagy művészi hajlamokról, egyszerűen rémesen gyenge, amit Campbellék elénk varázsoltak. Mintha nem professzionális gyártó kezei közül került volna ki A védenc, az ember nem hisz a szemének. A játékidő harmadáig egyszerűen sablonos és unalmas a forgatókönyv – hihetetlen, hogy nem tudtak legalább egy fokkal izgalmasabb figurát írni Samuel L. Jacksonra –, később pedig valószínűleg komplett részeket kivágtak a filmből. Mással ugyanis nem lehet magyarázni azt a katyvaszt, amit látunk. Elliptikusan illeszkedő jelenetfoszlányokból kéne összerakni a fejünkben a sztorit.
(A kép forrása: IMDB)
Fárasztó monológok
A történet ilyen fokú érthetetlensége és értelmetlensége, ami egyébként a szembenálló felek nézőpontjának megosztása folytán nem volt eleve halálra ítélve, lehetett volna izgalmas formakísérlet is, elsősorban abból fakad, hogy nincsenek motivációi a karaktereknek, így aztán a konfliktusok sem igazán hihetők. (Csattanóként a zárlatban azért sikerül két új konfliktust felvezetni, amikre nyúlfarknyi magyarázatot sem kapunk, hogy mégis miért zavarják a főhősöket.) Valószínűleg a forgatókönyvíró is érezte a fenti hiányosságokat, ezért túlzó monológokon keresztül próbált a hősökbe valami személyiséget erőltetni, ami tetteiket magyarázhatná. Már a nyitányban szembetűnő, később pedig teljesen eluralkodik a filmen a sok májerkedő gengszterduma, amik sajnos kicsit sem viccesek vagy menők, hanem rendkívül gyenge, iskolás szakkör szintű imitációi híres filmjeleneteknek. Legalább volna belőlük kevesebb, nem ilyen fárasztóan elnyújtott, semmit mondó filozofálgatásokat és keménykedéseket kéne hallgatnunk közel két órán keresztül.
Ha „ázsiai nő-fétisben” szenvedő laikusok megpróbálnának saját akcióthrillert készíteni kedvenc verekedős filmjeik alapján, a végeredmény bizonyára pont úgy nézne ki, mint A védenc. A zsáner legnagyobb kliséi kerülnek elő, ám ezek – amatőr írók fanfiction történeteit idéző módon – teljesen értelmetlenül sorakoznak egymás mellett. Campbell rendezésének egyes elemei széttartóak, a film még a legátlagosabb, leginkább felejthető akciócsodák forgatókönyveinek kohéziós szintjétől is messze elmarad. Karaktereink viselkedését, az egyes jeleneteket és általánosságban a történetvezetést az indokolatlan szóval jellemezhetjük a legtalálóbban. Amikor azt mondják, hogy minden film jó valamire, legfeljebb okulásul szolgál a kezdő alkotók számára, pontosan a Campbell munkájához hasonló művekre gondolnak. Mindenféle túlzás nélkül ajánlhatjuk – elrettentő példaként – forgatókönyvíró kurzusokra az elmúlt évek egyik leggyatrább amerikai szkirptjét. A többnyire hangulatos képeken kívül más erényt nem sikerült felmutatnia A védencnek.
