A Fekete Özvegy még a múltnak szólt, és a Marvel-rajongók nosztalgikus érzéseire apellált. A hazai mozikban minap debütáló Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája viszont már valóban egy új Fázis nyitódarabja. Legalábbis a koncepció szintjén. A nagyobb képregényfilmes stúdió reklámkampánya úgy szólt, hogy ezúttal nem pusztán friss szuperhősöket köszönthetünk a Moziverzumban, hanem egy új közeg, az ázsiai univerzum is bekerül a franchise körforgásába. Mégis hiába a nagy várakozások: az imént sorolt tényeket leszámítva semmi olyat nem mutat Destin Daniel Cretton rendezése, amit korábbi MCU opuszokban ne láttunk volna már. Sőt a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája határozottan gyengébb, jellegtelenebb és semmilyenebb, mint elődei. Lehetett volna belőle nagyszabású ázsiai mese, a készítők azonban mindent megtettek, hogy még véletlenül se vegyen fel egyedi stílust a produkció. Hiába célozza meg a keleti piacokat, ez a film semmiben nem üt el a többi amerikai szuperhősfilmtől. Csak színvonalában gyengébb azoknál.
(A képek forrása: Port)
A film, ami nem szól semmiről
Akármilyen bárgyú is a legtöbb MCU opusz története, valamilyen világos mondanivaló – főleg az amerikai történelemre és társadalmi folyamatokra vonatkozóan – levonható belőlük. Jobb esetben az egyes szuperhősökre épülő szériáknak még saját stílusuk is van (kezdve a rocksztár Vasembertől, a depresszív-sötét Hulkon át, a mitikus Thor-univerzumig). A Marvel első ázsiai közegben játszódó története tökéletes lehetőséget biztosított volna, hogy a korábbiaktól eltérő típusú, jellegzetes karakterjegyekkel bíró és valamilyen konkrét állítást hordozó film kerekedjen belőle. Ehhez képest a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája egyetlen megfogható tartalmi eleme, hogy a múlttal ellentmondásos viszonyt ápoló, már az Államokban szocializálódott ázsiai származásúak is saját szuperhősöket kapnak. De hogy ebből a kettős tudatállapotból mégis mi következik, hogyan kéne viszonyulni a régi nemzeti hagyományokhoz és a modernizációhoz, arról a konfliktus nagyon felszínes és rövid bemutatásán kívül semmilyen gondolatot nem közölnek az alkotók. Az egész mű talán leggyengébb eleme, hogy közhelyes ázsiai dallamokkal operál, ami megközelítőleg annyira hű a tradicionális keleti zenéhez, mint a mulatós az autentikus népzenéhez. Legalább a patinás ázsiai filmműfaj, a vuhszia alapelemeivel feldíszíthették volna a filmet, ahelyett, hogy vásári karate mutatványokkal tömik a közönséget. Nagy kérdés, hogy egy ilyen égbekiáltó módon nyugati kézzel összetákolt mű mennyire nyeri el az ázsiai publikum kegyét.
B-kategória
Tartalmatlansága és jellegtelensége miatt kivált hangsúlyossá válnak a film gyengepontjai. Destin Daniel Cretton rendezésében tulajdonképpen összeadódnak a MCU legidegesítőbb vonásai, anélkül, hogy bármilyen izgalmat vászonra tudnának pakolni az alkotók. Három típusú jelenet váltakozik: a sablonos flashbackek, a tömény monológok és a végeláthatatlan harc-szekvenciák. Utóbbiakba, noha kétség kívül látványosak, elférne egy kis dramaturgia, az egysíkú közelharcok ugyanis elég hamar fárasztóvá és unalmassá válnak. A dramaturgiával sajnos az egész forgatókönyvnek meggyűlik a baja. Logikai hiányosságok, hirtelen, elő nem készített fordulatok követik egymást. Nincs íve sem a történetnek, sem a karakterek személyiségfejlődésének. A konfliktus, ami az eredeti Csillagok háborúja-trilógiában három epizódon keresztül lett felépítve, jelen opuszban fél óra alatt végigpörög, és nem George Lucas mesterműve az egyetlen, amit megidéznek. Ez a film a Trónok harca, a Star Wars, a Harry Potter, a Féktelenül és hasonló klasszikusok elemeit dobálja egymásra, de nincs semmilyen kohézió köztük, ami összetartaná a különböző részeket és motívumokat. Kiragadott pillanatok, mémekre emlékeztető nyúlfarknyi dialógusok, gesztusok és képek váltakoznak. Csak egy-egy röpke hatás kiváltására törekszenek az alkotók, láthatóan nem is céljuk történetet, konfliktust és karaktereket építeni. A mitikus sztori sínyli meg igazán ezt a profán stílust. Csak a példa kedvéért: epikus szituációkat nem illik hashtag szövegeket idéző beszólásokkal megszakítani, a filmben mégis rendre ez történik.
Presztízsfilmhez méltatlan, ahogy a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája kinéz. Még a profi közelharcos felvételek és a monumentális beállítások között is találni olyan gagyi képeket, amik „leesnek a vászonról”. Sokadjára bebizonyosodott, hogy a grandiózus effektek ilyen mértékű alkalmazása egyszerűen nem szép. Nolan vagy Fincher kinfinomult CGI-használatához képest érezhető igazán, hogy milyen alacsony színvonalú jelen mű vizualitása. A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendájának egyetlen üzenete van: a Marvel alkotói hihetetlen módon lenézik saját közönségüket. A feltűnően szűk szókincs, a csupán pillanatnyi hatást kiváltását célzó szituációk, a mémek szintjén kommunikáló jelenetek, valamint a mondatokkal előre kiszámítható poénok mind ezt bizonyítják. Utóbbiak ráadásul a leggyengébb fajtából valók, csinált gegek, mindig az adott szituáció túlmagyarázására vagy meg nem értésére épülnek. A következő epizód zárójelenetben történő felvezetése pedig minden félreértést kizáróan bizonyítja: a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája hatalmas B-film. A tékák alsó polcain a helye, és ha ilyen szintű alkotásként kezeljük, nincs is semmi gond vele. Gigaköltségvetése és a globális reklámkampány tükrében viszont nevetséges, hogy ilyen film ma komolyan vett, mainstream hollywoodi alkotás lehet.
