Az animációs formátumot nem lehet azzal a manapság közkeletű váddal illetni, miszerint elvesztette volna kreativitását, mint a főáramlatú hollywoodi élőszereplős produkciók. Igaz, felemás kreativitást őriznek a Disney, a Pixar és a Dreamworks berkeiben. A mozik újranyitása óta vászonra került művek sora bizonyítja, hogy vizuális ötletek tárháza jellemzi a fiatal animátor generációt. A történetek viszont már nem az igaziak. Elfogyott az a sok vagány karakter és a szóviccek özönére épülő párbeszédek is, amik a kilencvenes-kétezres évek aranykorát jellemezték. Akárcsak a Croodék 2 vagy a Raya és az utolsó sárkány, a hazai mozikban frissen debütált Bébi úr: Családi ügy is nosztalgikus élményeket ébresztene, egy régi stílus próbál feleleveníteni. Csakhogy nem olyan nívós a forgatókönyv, ami a sziporkázó külalakot megtámasztaná.
(A képek forrása: Port)
Öncélú vizualitás
Vannak olyan animációs filmek, amiknek átlagosabb képzőművészeti aspektusa ellenére sikerül utat verniük a gyerekek szíve felé (ilyen például az általunk is nemrég méltatott Mancs őrjárat). Szerencsésebb művekben a tartalom és a forma azonos szintre kerül, néhol azonban csak utóbbi kap domináns szerepet. Manapság leginkább olyan produkciókkal találkozunk, amikben a képért felelős alkotók teljesen szabadjára engedhetik fantáziájukat. A Bébi úr 2 esetében ez a szabadság viszont már olyan mértéket ölt, hogy szinte nincsenek képi nyugvópontok, sokszor – az adott szituáció átláthatóságát segítő – megalapozó beállítások is elmaradnak. Rendkívül dinamikus snitteket látunk, a pszichedelikus műveket idéző intenzitás viszont ez esetben túlzás. Még a XXI. századi információdömping korában sem képes az ember szeme, főleg nem a legkisebb korosztályé, ennyi mozgást befogadni. Sajnos a folytonos plán- és nézőpontváltásokkal, illetve színkavalkáddal sokszor a jelenetek ürességét vagy erőtlenségét igyekeznek palástolni a készítők. Giccsparádénak méltatlan volna kikiáltani egy ilyen igényes munkát, felszínesnek és öncélú formajátéknak viszont nyugodtan nevezhetjük Tom McGrath (Madagaszkár-széria) rendezését.
Hol a hiba?
Hol fut gallyra a forgatókönyv? Sok logikai fekete foltot lehet találni a jelenetek és különböző cselekményszálak összeillesztésében, biztosan nem elég koherens az egész mű, a fő probléma azonban nem ez. Még csak nem is az alapötlet hibás. A civakodó negyvenes testvérpár gyerekké változtatásából több is kisülhetett volna. Inkább a történet kibontása gyenge. Mivel a film tanulsága már a bevezetésből levonható, sem személyiségfejlődés, sem fontosabb új állítás vagy konfliktus helyzet nem bontakozik ki a játékidő hátralévő részében. Nagyon hiányoznak a cselekményt néhol kizökkentő, annak új irányt adó események. Ezen felül nincs átélhető stílusa sem a mesének, a nagyobb hangsúlyt élvező zenés pillanatok gyengék és a kémsztori sem olyan titokzatos, mint amit a műfaj megkívánna. Egysíkúak a karakterek, mivel egyikük sem esik át drámai momentumokon. A hősökkel való azonosulás híján pedig elveszik az érzelmi fonal, amire csatlakozni lehetne.
A vizualitás és a technika nyújtotta lehetőségek túlburjánzásának ritkán szabnak gátat korunkban a producerek. Mintha a látványosságok puffogtatásának mértéke egyenes arányban állna a nézők számával. Ezen a tévhiten nyugszik a Bébi úr: Családi ügy koncepciója is. A Dreamworks-nél egyszerűen túl sok funkciót bíztak a képre, miközben elfelejtették kicsinosítani a cselekményt és aprólékosabban kidolgozni a főhősök személyiségét. Pedig animációs filmek esetében különösen szembetűnő, amikor „élettelen” karakterek mozognak a rajzolt díszletek között. Fárasztó, megterhelő végignézni Tom McGrath rendezését, végül pedig nem leszünk gazdagabbak, mintha fél óra múltán távoznánk a moziból. A Bébi úr 2 legnagyobb kritikája, hogy érzelmileg nem fogja meg, nem varázsolja el nézőjét a film, egy karácsonyi történet felületességét pedig könnyedén megérezheti a gyerek közönség.
