Azt tartják, hogy az életrajzi a legunalmasabb filmműfaj. Annyira kiszámítható, valamennyi esetben azonos dramaturgia mentén haladnak a művek, hogy elég lett volna egyet készíteni belőle. Szerencsére a filmművészet annál több érdekességet rejt, mintsem hogy ne tudnának meglepni minket egy ilyen típusú művel. Az Aretha Franklin életének legmeghatározóbb éveit feldolgozó Respect sok zenész biopic után mutatja meg, hogy igenis lehet tartalmas filmet készíteni egy kivételes alkotó életútjáról. Az első egész estés rendezéssel jelentkező Liesl Tommy nem vállalta túl magát, nem látni a háttérben a Bohém rapszódia verte hullámokra való mohó felkapaszkodás vágyát, ellenben van célja és mondanivalója a történettel. Gyerekkorától láthatjuk a soul királynőjének útját a különböző évtizedek társadalmi és zenei változásain keresztül, egészen a karrierjét megkoronázó 1972-es Amazing Grace-ig. Nem pusztán és szerencsére elsődlegesen nem egy monoton életrajzot követünk, hanem egy ember életén keresztül találkozunk fontos morális, vallási, zenei és szociológiai jelenségekkel, kérdésekkel.
(A képek forrása: Port.hu)
Akitől sokat várnak
Általában az az életrajzi film működik, ami nem a tényszerűségre és a történetiségre törekszik, hanem kiragad egy fontos elemet a címszereplő életéből, és annak a drámájára húzza fel az egész cselekményt. A Respect alkotói ugyan többet is kiragadtak, ami kissé zilálttá teszi a dramaturgiát és óhatatlanul elnyújtja a játékidőt, ebben a tekintetben mégis kifejezetten jól vizsgázott a film. Érzelmileg maximálisan átélhető a zsarnoki apa és az uralkodó jellemű figurák terhétől való reszketés, ami a fiatal Aretha mindennapjait megkeserítette. Ellentétes előjelű történet ez, mint például – az Amadeus révén kiváló életrajzi mozival is büszkélkedő – Mozarté. Ugyan mindkét zenész felsőosztályos környezetből és zeneileg képzett családból érkezett, Franklin esetében inkább kihasználták a tehetségét, semmint hagyták volna kibontakozni őt. Hatalmas piros pont jár az alkotóknak amiért a zenei érés folyamatát is érzékletesen bemutatták, nem csak igénytelen módon „belöktek” néhány fülbemászó részletet az énekesnő slágereiből. Hangulatában árnyaltan ábrázolták a kor változó zenei tendenciáit és társadalmi-politikai folyamatait is.
Noha a fő tematikai szál a fentebb vázolt szülőkomplexus, két másik aspektusát is érdemes kiemelni a filmnek. Sajnos csak érintőlegesen tárgyalták a rá nehezedő nyomás folytán káros szenvedélyek rabjává váló Franklint, ezért – más életrajzi opuszokat idézve – elég klisés és ad hoc módon pörgették végig ezt a rövid időszakot. A cseperedő énekesnőt övező Amerikáról viszont kitűnő látleletet nyújtanak a készítők. Pont annyira hozakodnak elő a faji kérdésekkel és a korszak mára bántóan hierarchikusnak tűnő családi és kapcsolati viszonyaival, ami által leszűrhetjük a fél évszázaddal korábbi állapotok negatívumait. A nyitányban elhangzik ugyan néhány szájbarágós mondat, összességében konkrét utalgatások – és a (fehér) férfiakat általánosan elítélő narratíva – nélkül, személyes konfliktusokon keresztül ismerjük meg a feketék tehetősebb és elesettebb, illetve vallásos és ateista rétegének belső ellentéteit, valamint a hippikkel, polgárjogi harcosokkal és ’68-as diákokkal való viszonyukat. Emellett érzékeny betekintést nyerhetünk a baptista közösség lelkületébe is.
Szupergiccs helyett mondanivaló
Hálásak lehetünk a direktornak, hogy az elmúlt évek zenész biopic-jeivel ellentétben nem a címszereplő tehetségét vagy önpusztításba torkolló démonait akarta túlhangsúlyozni. Ennek a filmnek van drámája. Nem csak sablonos jelenetek váltogatják egymást arról, ahogy a nagyközönség elképzeli egy labilis zseni magánéletét. Szintén a koncepciót dicséri, hogy elmaradnak a blockbusterekre jellemző grandiózus, ám sekélyes képek. Az alkotók meg sem kíséreltek „csodafilmet” összehozni. Ám azáltal, hogy el tudták engedni a dollármilliókkal kecsegtető külalak elvárásait, átlagos formajegyekkel bíró képek közé sikerült izgalmas, kreatív snitteket is beiktatni. Mivel a Respect nem lett üres, műanyag látványorgia, a hangsúly inkább a történetre került. Lehet, hogy Liesl Tommy rendezése nem vált majd ki olyan hatalmas érdeklődést, mint például a Bohém Rapszódia vagy a Rocketman, és azt sem lehet állítani, hogy jelen opusz kihagyhatatlan alkotás volna, az ember mégis úgy áll fel a film után, hogy napokig van miről gondolkodnia.
Kellemes csalódás, meglepetés a legendás soul énekesnő halála után készült életrajzi film. Anélkül, hogy különösebb szenzációval akarna szolgálni, olyan erényeket csillogtat, amik a hasonszőrű produkciókból alapvetően hiányoznak. Egy ember életéből kiragadott jelenetek helyett általánosan értelmezhető konfliktusokat látunk személyes történeten keresztül. Az alkotók teret engednek a zenei háttérfolyamatok bemutatásának, látunk egy komplexusos szülő-gyerek viszonyt és olyan nézőpontot választ a film, amiről ritkán esik szó: a feketék szemszögéből ábrázolják a manapság egységesnek hitt, valójában nagyon is szétszabdalt hatvanas évekbeli polgárjogi mozgalmak belső ellentéteit. A Respectben nincsenek olyan monumentális snittek, mint például a Bohém Rapszódiában, viszont pont azáltal, hogy az alkotók nem próbáltak görcsösen összehozni plakátszerű beállításokat, az egyszerűbb építkezésű filmben helyet kaphatott néhány váratlanul kreatív megoldás is. Akit érdekel a korszak, a soul műfaja vagy maga Aretha Franklin, mindenképpen nézze meg a hazai mozikban minap debütáló Respectet.
